Kincsek a hiúból

Egy régi konyhaszekrényt cipelek már vagy tíz éve magammal lakásról lakásra, ahová épp költöztem. Nem a konyhában helyeztem el sosem, a szobában kapott mindig előkelő helyet. A hozzám ellátogatók többsége rá-rácsodálkozik, szinte nincs is olyan, aki ne tenne valamilyen megjegyzést a szekrény kapcsán. Akármi is a vélemény, én büszkén mesélem el, hogy ez örökség, és hogy dédnagytatám készítette saját kezűleg dédnagymamámnak. Nemrégiben kaptam egy hasonló szekrényt, csak azt a család másik ágától, másik dédnagytata készítette. Egy kis rész a múltból, a családból, abból, hogy hogy éltek valamikor a felmenőim. Lélek van ezekben a szekrényekben.

Az elmúlt napokban a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által szervezett Tájházak Napja kapcsán kerestem fel a környéken néhány tájházat, néprajzi gyűjteményt. A tájházak alapítói, a gyűjtemények gondozói egyöntetűen elmondták, a régiségkereskedők nagyon sok régi bútort kivittek külföldre, amelyeket itthon aprópénzért kaptak meg, kint pedig borsos árat kértek érte. A legtöbben még örvendtek is, hogy valaki elviszi ezeket, mert nem foglalja többet a helyet az udvaron, vagy a csűrben, fásszínben. Ezeket látva fogott neki egy-egy lelkes ember a saját falujában gyűjteni, padlásokon, széna között, garázsból, limlomok közül „ásták ki a kincseket”. Egy ideig nézték is őket a falutársak, hogy miért gyűjtik a kacatokat, valamiféle hóbortnak vélték, aztán megszokták. Ha találtak valamilyen régi tárgyat, már ők keresték fel a gyűjtőt, hogy ni, hoztunk neked valamit. Volt, hogy az egész falu fellelkesedett és így jöttek létre nagyon szép és értékes néprajzi gyűjtemények. De mindenhol kellett legyen egy mozgatórugó, egy ember, aki felismerte, hogy ezek az értékek ma még vannak, de holnapra már eltűnnek, ha nem kezdünk el vigyázni rájuk. Felismerte, hogy ezeket meg kellene mutatni a gyerekeinknek, unokáinknak.

A sikeres gyűjtés láttán a helyi polgármesteri hivatalok, közbirtokosságok is az ügy mellé álltak, helyet biztosítottak – régi házban, melyet felújítottak és ma tájházként működik, vagy kultúrotthonban – ezeknek a gyűjteményeknek. Nyáron turistacsoportok látogatják, van, amelyikben szövőkőr működik. A gyerekek számára lehetne/kellene még kitalálni foglalkozásokat, kicsit élővé tenni, közelebb hozni számukra a gyűjtemények darabjait.

Egy falunak mindenképp büszkeség, ha van egy tájháza. Ahol pedig nincs, ott még lehet tenni ez ügyben. Még nem késő. Ma még nem.