Húszforintos himnusz

Sétálok a pesti flaszteren, mert itt flaszter van ugye. És karnis, partvis vagy spájz, illetve sparhert. Aszfaltnak is mondják ugyan a flasztert, de Pesten flaszter van és kész. A pesti flaszter – sajnos – híres. Ott szárad rajta ma is sok ártatlan magyar vére – szomorú napokat idéz e szókapcsolat. Sétálok hát a pesti flaszteren és – miközben a múltat hesegetem – az foglalkoztat, hogy a pesti lakásokban miért nincs függönytartó, kisseprű, vagy éléskamra. De lapító sincs. Dob, vagy mosztoskályha pedig pláne nincs. Pedig nem fagyoskodnak a derék pestiek! Csak hát errefelé a konvektor melegéhez bújnak, vágódeszkán aprítják a csabai kolbászt, karnisra aggatják a függönyt, és partvissal sepernek. Jól fel kell kötnie tehát mindenét az atyafinak, ha hosszas fejvakarás után mégis úgy dönt, hogy a magyarok fővárosában tengeti tovább – jobb dolga híján – addig havas bércek, illatos fenyők, s igazi székely pityóka ízesítette életét.

Sétálok a pesti flaszteren és egyedül vagyok. Pedig lehetnék hatod, húszad, vagy harmincezredmagammal is. Mégis egyedül sétálok. Tíz éve érzem itt egyedül magam, de ne kérdezzétek, ha ennyire fáj, miért maradok. Van úgy, hogy az ember már nem csak magáról dönt, ha saját sorsa ívén hajlítana egy jó nagyot. Ez pedig gyakran előfordul az emberfia életében. És hogy miért érzem egyedül magam? Amikor a magyarok fővárosában, a pesti srácok vére áztatta flaszteren úgy jönnek szembe velem magyarok és kevésbé magyarok, hogy a személytelenségük már fáj? Amikor ebben az egyarcú tömegben a Nyugati tér egyik sarkán zsírosra keresi magát a fiatal, rasztahajú és afrikai ritmusokat ütögető életművész, de az aluljáróban a székely himnuszt hegedülő, feslett kabátban gubbasztó bácsi kalapjában csak két tízforintos csillog, s az is fakón? Ugye, nem kell válaszolnom?

Nem könnyű ám a pesti flaszteren sétálni. Sok erő kell hozzá, gyomor és elszántság. Jó lenne Adyhoz menekülni, ismét világgá kürtölni: már ő is így látta! Na és? Miért hagytuk, hogy így legyen? Meddig hagyjuk, hogy így legyen? Kettős állampolgárságot ígérnek mostanság ismét és ezúttal komolynak tűnik a vállalkozás: meg is kapjuk azt nemsokára. Szavazati jog, ultrahangvizsgálat nem jár majd vele, de a zöld könyv helyett viszont már bordót kapunk. Nincs messze az idő, amikor magyar útlevéllel a zsebünkben kötünk útilaput a talpunkra. De egyet kérek mindenkitől: ha ez így lesz, valaki néha jöjjön el Pestre is. Mert nekünk is adnunk kell. Főleg magyarságot! És azért is, mert nem akarok egyedül lenni. Mert ezzel itt több, mint harmincezredmagammal vagyok így. Csak még nem tudunk egymásról.