Ha visszajönne a Város

A városoknak megvan az a jó tulajdonságuk, hogy olykor visszatérnek. Visszajönnek az emberek tudatába, emlékezetébe, lelkébe, egykori valójukban, patinás utcáikkal, tereikkel, jól ismert, igazából soha el nem felejtett fürdőzőhelyeikkel, füves futballpályáikkal, forrásaikkal, kis üzleteikkel, amelyek úgy támadnak fel mostanság, akár egy főnixmadár, s visszatérnek a jóindulatú kereskedők, akik néha hitelben is kiszolgáltak, a pult alá diszkréten becsúsztatott kutyanyelveiket dugdosva sóvár szomszédszemek elől, amikre a hozomra rótták a halálbiztonsággal megadandó tartozást, és visszatérnek gyermek- és ifjúkorunk kedves helyei, apáink és nagyapáink nyugalmának kis öblei, partjaikon az olyannyira otthonos, flekkenszagú, kadarkás vagy küküllőmentis kiskocsmák kikötőivel, ahol ékes anyanyelvünkön rikkantottunk a pincér után egy-egy újabb kör biztos reményében.

Most egy útkereszteződésben állok sóváran és várom, hogy érkezzék a város, hogy jöjjön már az a valami, ami mindig is az enyém volt, a miénk volt, s amiben egykor annyira jó volt belefürödni, az otthon hiánytalan érzésében lubickolni.

És valahol felsejleni vélem a Cementlapokat, a Hétfákat, a Sándor János forrást, a Ritz-fürdőt, az Agyagási-strandot, a fűz- és nyárfás Víkendtelepet, ahol álmokat ringatott a sörhajó, s embernyi emberré nevelt nemzedékeket a nélkülézesekkel terhes Sors, és szinte érzem a délibábos imbolygással érkező Aranykereszt vendéglőt, a Piros Rózsát és a Muskátlit, a Kossuth utcai Fehér Ló és Zöld Fa sült kolbásztól terhes illatát hozza a fojtó júniusi kánikula, most épp a Sándor János utcai Kőfogadót látom közelegni, ott jön mögötte a Szántó utcai Aranyparaszt, amögött meg a Hosszú utcai Jó Koma, de igyekszik a Koronkai úti Utolsó Garas is. Aztán meg ifjonti hévvel egy Súrlott Grádics tolakszik előre, jobb sorsra érdemes fatányérosaival, s jönnek vele együtt a Transilvánia, a Hungária – amely később megMarosult –, a Tag, amiből Gusáth, majd Hargita lett, az Oroszlán, ahol éles kések villantak estelente, a meggyalázott Székely Kioszk sörözője is ott caplat valahol a sorban, mindjárt srégvizavi a harcsavacsorás hangulatú Ritz vendéglővel, s már hallani vélem azt is, hogy Rózsa Béla és Dezső, Muszka Sanyi, Salamon Kálmán és Jocó, Harkó Feri és Béla, meg a felejthetetlen Antal Bandi stimmolja a húrokat, mert rögvest elhúzzák nekem a nótáskedvűédesapámat.

Ott állok hát a júniusi hőgutával átitatott útkereszteződésben, s csak várok, várok arra, hogy majd holnap reggel, de legkésőbb estére visszatér, hazatér a város egy hosszú távollét után.