Eközben Konstancán

Azonnal menjek haza és zárjam el a csapokat, mert áznak! – hadarta a telefonba percekkel ezelőtt egy hölgy. A hangjában a kétségbeesés és a felháborodás robbanékony turmixa bugyogott. Éreztem, hogy ha közelemben lenne, akkor menten kockásra karmolná a pofámat. Át is futott az agyamon, hogy most egy darabig nem megyek haza, inkább sétálok egyet a városszéli gettóban, az sokkal biztonságosabb hely, mint az az otthon, amely előtt ott cövekel Miss Síkideg.

Csakhogy éppen otthon vagyok, az alsó szomszéd pedig sosem szokott románul beszélni velem. Mondom a hölgynek, nézze, szerintem ez téves hívás, amiért külön elnézést kérek, itt nem folyik a víz. – Már hogyne folyna! Az előbb kopogtam is maguknál, de nem nyitott ajtót! Jöjjön és zárja már el a csapot! – áriázott megállíthatatlanul. Ahogy levegőt vett, gyorsan rákérdeztem nagyon udvariasan, hogy melyik városból hív, mert talán mégiscsak tévedés van a dologban, ami a maga során kellemetlen, bár mértékét tekintve távolról sem annyira, mint a beázás. – Hát honnan, innen maga alól, Konstancáról! – sziszegte. – Kezicsókolom, én Csíkszeredában vagyok. – Ne mind magyarázzon, hanem zárja el a vizet! – próbált visszaterelni a lényeghez. – Hölgyem, én Csíkszeredában lakom, Konstancán nem jártam már évek óta, lakásom pedig végképp nincs arrafelé. Higgye el, drága hölgy, ez a hívás tényleg mellément – próbálkoztam bizonytalanul, de egy kicsit azért reménykedve. Néhány másodperces csend után megtörten kérdezte: – Valóban? Akkor elnézést, ne haragudjon, viszonthallásra! – és letette.

Biztos vagyok benne, hogy a felső szomszéd számát most lassan, keményen koncentrálva pötyögi be a telefonjába. Sőt, szabaddá tette a kezeit, lerakta a sodrófát, a partvist és talán a konyhakést is.