Egyenlők és egyenlőbbek

Quod licet Jovi, non licet bovi. Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek – tartották az ókori rómaiak, akik azt gondolták magukról, hogy ők a demokrácia mindenkori letéteményesei, feltalálták a spanyolviaszt, mielőtt még egyáltalán lettek volna spanyolok, megalkották a köz társaságát, ahol minden ember egyenlő jogokkal grasszál a fórumon, a görögök pedig még csak tehetséges kezdők sem lehetnek a démosz hatalmának megteremtésében. A derék hellásziak pedig csak sunnyogtak, hallgattak, mert ők már tudtak valamit. Nevesen azt, hogy demokrácia, mint olyan, nem is létezik. Amiről ők évszázadokkal korábban azt hitték, hogy az, csupán egy nagy lufi volt, ami szertepukkant.

Félreértés ne essék, mindkét népet csodálom. Az Akropoliszért, az agoráért, a fórumokért, a Pantheonért, a Via Appiáért. Ám demokráciából nagyot buktak. Ezt megérezhették ők is, mert egyik átment csaknem örökös hódoltságba, a másik meg császárságba. S azóta sem sikerült senkinek megteremteni az igazi demokráciát, amelyben a démosz valamennyi tagjának egyenlő jogai vannak.

Az 1989-es nagy össznépi vérfolyató banzáj után kies hazánkban fennen hangoztatták, hogy eljött az igazi demokrácia, kiharcolta magának a nép, felrobbant mégis a puliszka és kitört a világbékával kevert képhatalom. Hittük is meg nem is, aztán lassan rájöttünk, hogy ez a valami mégsem az, amiről azt hittük, hogy az. A kicsiknek most is a fejére koppintanak, ha egyenlőségről karattyolnak, a nagyok, az egyenlőbbek országúti cirkálóikkal most is büntetlenül elfoglalhatják az úttest parkolásra tiltott részét, a kicsiknek ugyanezért jegyzőkönyvet ír a fakabát, az egyenlőbbeket senki sem kérdi a kacsalábon forgó összelopkodott palotáikról, a kicsiket kilakoltatják, ha nem tudja fizetni a közköltséget, az egyenlőbbek csavaroghatnak hét kontinensen, a nem annyira egyenlőeknek még a szűkebb pátriájukban is meg kell húzniuk magukat.

S a miheztartás végett minderre ráerősítenek az egyenlőbbek, csak hogy tudjuk, mitől döglik... az átlagpolgár. Legutóbb a regisztrációs adó (mindközönségesen: regadó) feltalálója, a volt ólomkategóriás környezetvédelmi miniszter mutatta meg, kinek hol a helye. A környezet óvásának élharcosa annak idején bevezette, hogy minden járgányért regadót kell fizetnie minden állampolgárnak. Aki nem fizet, azt bírságolják, kerékbe törik, megégetik, felnégyelik, olajban sütik, merthogy megkárosította az államot. Az ólmos környezetóvó aztán átnyergelt a munkaügyhöz. Nyugisabb tárca, úgy látszik. És legott vásárolt a fiacskájának a déli szomszédunktól egy kicsinyke Audi Q7 szuperjárgányt. Csak úgy mondom, olyan hatvanezer ajrót kóstál a szabadpiacon. Hogy miért bolgáréktól? Hát azért, mert ott nincs regadó. És hazahozta, és járnak vele, és senki nem kérdezi – hogy van? Van olyan jogszabály nálunk, amely szerint az elbirtoklástól számított egy hónapon belül át kell íratni a behozott szekeret, s le kell pengetni érte a – jelen esetben az átlagpolgárok által megvásárolható járgány árának többszörösét kitevő – regadót. Az egyenlőcskéknek. A nagyon egyenlőnek nem! Neki elég, ha azt hazudja, hogy nem is az övé. Merthogy a regadós törvényt ő csinálta, így aztán nem érdekli a regadó maga (lásd még József Attilát).

És bármennyiben fogadok, hogy ha rábizonyosodik a svindli, juszt sem fog lemondani a miniszterségről. Hiszen sajátságos demokráciában élünk. Naná, majd bolond lesz...