Rovatok

A hajdani marosvásárhelyi Pufajka helyén – zsengébb korúaknak: a Pufoaica ruptă hajdanában olyan pingetava kocsma volt a dicső Tudor lakótelepen – megnyitott üzletnél már a bejelentett kapunyitási időpont előtt egy órával hosszú sor kígyózott. Tulajdonképpen nem is tudták az emberek, hogy mit fognak ott árulni, vagy hogy egyáltalán lesz-e valamilyen árkedvezményes termék, de odacsődültek, mert ilyenkor az a szokás. Mintha az életük függne tőle úgy szobroztak a buszmegállóig elnyúló több tucat méter hosszú sorban, s várták, hogy feltáruljon a titkokat és reményeik szerint árleszállításokat rejtő kapu. Mert kialakult nálunk ez a szokás, a promotion-láz, amikor jobbára tisztességben megőszült emberek ölik egymást pár banis spórlás reményében.

De hát lehet-e annyi cukrot, lisztet meg egyebeket vásárolni, hogy az számottevően befolyásolja az életminőségünket, jelentősebb megtakarítást jelentsen, amit aztán gáz-, villanyszámlába, telefonbérletbe lehet majd befizetni? Nem. Határozottan nem. És mégis. Minden alkalommal odagyűlnek az emberek egy ilyen megnyíló kapu elé, lökdösik egymást, könyökölnek, alattomos bodicsekekkel biztosítanak utat maguknak, hogy aztán a vadiúj boltban csalódottan sertepertéljenek a gondolák között, nézegessék a számukra elérhetetlen árú termékeket, és sokadszorra megfogadják – soha többé, egyszer sem dőlnek majd be a csábító lehetőségnek, nem próbálkoznak az ötvenbanis spórlásokkal életet és tyúkszemet kockáztatva, hogy aztán, ha újra bolt nyílik, újból, na-még-egyszer-utoljára elhatározással odasettenkedjenek, könyököljenek, gyurakodjanak, aztán meg ismét elhatározzák, hogy soha többé.

Kortünet ez, vagy inkább kórtünet, ami lappangó nyomorunkból fakad, hogy heveny felindulásból próbáljunk ismét szerencsét. Mert sikerült annyira leküzdenünk magunkat a bányabéka feneke alá, hogy már a pár banis spórlásnak is tudunk örülni, meg tudunk őrülni attól, ha kihagyjuk a kínálkozó lehetőséget. Pedig milyen szép reményekkel indultunk húsz esztendőkkel ezelőtt... Akkor úgy tűnt, örökre elfelejtjük a hússorokat, cukorsorokat, olajsorokat, tejporsorokat. Hát nem! Csak most másképpen mondjuk nekik és nem napi rendszerességgel gyakoroljuk. Egy sorban tolongó azt mondta – nem is vásárolni jött, hanem szocializálódni. Ő szórakozásnak, időtöltésnek, ember közti kapcsolatok ápolásának értette. Pedig nagy igazságot mondott ki. Valóban ilyen körülmények között szocializálódik az ifjabb nemzedék, és re-szocializálódik az idősebb. Barátságok és ellenségeskedések köttetnek ezekben a sorokban, a létért való küzdelem sikerének halovány reményével gyurakodnak a jobb sorsra érdemes polgárok egymást taposva, s csak az erdélyi kultúrának köszönhető, hogy nem történnek fojtogatások, agyonnyomások, letaposások, úgy, mint ókirálysági üzletnyitások alkalmával látjuk a képernyőn. Sovány vigasz, hogy a kultúránknak így kell megnyilvánulnia. De lehet, hogy ez is beletartozik a generál-összemosásba.