Búcsú Zolitól

Sajtófotósként több évtizedet jártad Hargita megyét, több éven át volt szerencsém együtt utazni veled riportutakra, terepezni, kiszállásokra. Amikor a sofőr mellett ülve az autóban szétnéztél egy útkereszteződésben, és azt mondtad, jobbról fizetem, tudtuk, onnan biztos nem közeledik autó.

Minden faluról voltak emlékezetes történeteid, anekdotáid, helyekről, emberekről meséltél úgy, ahogy kevesen tudtak. Közben szinte észrevétlenül villant meg kezedben a fényképezőgép, pontosan azt a pillanatot elkapva, amit csak Te tudtál különlegessé tenni.

Később, amikor már egyre többet panaszkodtál fájós lábadra, de a témát meg lehetett közelíteni autóval is, azt mondogattad: húzzuk le az ablakot, és keccintsünk egyet a géppel. Operációd után, amikor a kórházban meglátogattunk, elérzékenyülve fogadtál, mi pedig úgy örültünk később, hogy vidámságod, mosolyod visszatért.

Zoli, nem csak a pillanatok fényképezőgéppel elkapott varázsáról, vagy a sokat emlegetett szállóigékről kellene itt mesélni. Tudom, Te azt mondanád most, ne búsuljatok katonák, és legyintenél egyet. Mert soha nem féltél attól, ami következik. Mégis szorítja valami a torkunkat, és nem akarja elengedni. Mi most is várjuk, hogy belépj az ajtón, kavard meg a kávét, és folytassuk azt a beszélgetést, amit nem lehet soha befejezni. Isten nyugosztaljon békében.