Az „egylábú szék” generációja

Menekülünk, megalázva, keserűséggel tele, tüskéktől felsebezve. Tizenöt-tizenhét áttanult év után kilátástalanul és (élet)céloktól mentesen. Menekülünk a „zárt kör” elől, ahová ismeretség, „protekció” nélkül képtelenség bekerülni. Nyugat pedig – ha nem is mindig örömmel, de – befogad. A tüske azonban ott van azon tanulmányaikat frissen végzettekben is, akiket „felpártolt” a sors, itthoni munkalehetőséggel ajándékozva meg őket. Ők az „egylábú szék” generációja – amely a végtelen instabilitást hivatott jelképezni. Egy munkahely, éhbér, „élősködés” a szülök nyakán.

Ez az ideig-óráig tűrők, majd visszatérést opcióként sem latolgató elvándorlók csoportja. Őket követik – bár elenyésző számban – a szintén bizonytalanságba sodródott kétlábú széken egyensúlyozók – másodállással próbálván pótolni a mindennapos túléléshez elengedhetetlen mérget, a pénzt. Napi tizennyolc óra munka, nem létező társasági élet, folyamatos kimerültség, frusztráció és sokszor magány.

Felgyorsul a morzsolódásunk, a tevékenységekért kapott juttatás „nagysága” mellett a családalapítás az egyik legrosszabb „befektetés” – inkább nem is élünk vele. Szétnézek a környezetemben, számba veszem mindazokat, akik ráérnek esténként egy sörözésre – s már csak elvétve akad, aki pozitívan jelezne vissza. A többséggel való kommunikáció kimerül a közösségi oldalakban, már ha össze tudjuk hangolni az angol, sőt, kanadai vagy épp ausztrál időeltéréseket.

Még csend van, mindenki tűr, mert nem tudjuk, hogy a politikai vezetőket, az Európai Uniót vagy saját magunkat hibáztassuk. A felszín alatt azonban forrong a fiatalság, forronganak, akik még tudják, értik, mit jelent a itt- és megmaradás. Ám azokat sem hibáztatom, akik máshol vernek gyökeret, gürcölés helyett tartalmas életet élve – sőt, talán ők döntöttek jobban.