Az a maszkos én leszek

Már az újságban is szóvá tettem, hogy miként köhögnek sokan bele a nagyvilágba, anélkül, hogy a legkisebb figyelmet is fordítanák környezetükre. Alig változott valami az elmúlt években. A beteg emberek nagy része továbbra is úgy gondolja, rászakadt a világ összes gondja a náthával, influenzával együtt, és már cseppet sem érdekli, ha egy tüsszentéssel, köhögéssel mindezt másnak is a nyakába akasztja.

Sok beteg ilyenkor beleomlik a saját nyomorúságába: nagyokat nyögve és esetleg krákogva beleköhög az autóbusz vagy az orvosi váró légterébe, esetleg a kassza előtti sorban az előtte álló nyakába. Jobb esetben kezét némi lagymatag igyekezettel szája fele mozdítja, jelezvén, hogy azért tudja, mi az illem, a gesztusértékűnek megmaradt mozdulat azonban nem vigasztalja majd azokat, akik öt-hét napon belül izmos influenzát fognak ki az illető által szabadon eresztett víruskolónia „jóvoltából\".

Nálunk röhejesnek tartják, olyan tájakon azonban, ahol a praktikum győzedelmeskedett a szégyenérzet vagy a hamis szemérmetesség felett, már gyakran hordanak maszkot a betegséget megelőzni kívánó, közösségbe, tömegbe kényszerülő emberek. Japánban például nagyon sokan az arc vonalait követő, kényelmes légzést biztosító, könnyű anyagból készült maszkokat hordanak az utcán, vonaton.  Különböző színben kaphatók ezek: a fiúk kéket, a lányok rózsaszínt is tudnak választani.

Nem ez az első influenzaszezon, hogy megfogadom, igenis, maszkot teszek, ha már a betegek nem hajlandók a minimális odafigyelésre még egészséges embertársaik iránt, eddig azonban engem is visszatartott valami buta szégyenérzet, a „vajon mit szólnak hozzá\". De jelentem, dolgozom ezen fölösleges és álságos viszonyulás leküzdésén, úgyhogy az a maszkos, akit legközelebb látni fognak, én leszek.