Amikor egy népből nemzet lesz

„A jövőbe nem láthatunk, és nem tudhatjuk, nem fogunk-e mi, Magyarország magyarjai zarándokolni el az erdélyi magyarsághoz, annak püspökeihez, politikusaihoz, birtokosaihoz, bankáraihoz, historikusaihoz, költőihez, szegény embereihez, hogy kezünket tördelve könyörögjünk nekik, tanítsanak meg ők arra, miként kell megszervezni a magyarságnak nemzetiségét és nemzeti egységét.” (Szekfű Gyula: Az erdélyi probléma)

Túl vagyunk újra egy választáson. Elmondhatjuk emberként is és magyarként is, hogy nagy tanulságokat vonhatunk le belőle. Az első és legfontosabb: az „anyaországi” magyarságból mint népből nemzet lett. Viszont ha nagyképű akarnék lenni, az erdélyi magyarság 96 százalékos, Fideszre leadott szavazatai alapján azt is elmondhatnám, amit Tamási Áron, hogy a székelység a magyarság legszebb ága. De ha nem is a legszebb, a legtudatosabb. Meghálálta a Fidesz töretlen bizalmát. Azt is mondhatnánk, beérett az Erdély-járás, hisz emlékezhetünk Németh Zsolt szavaira is, hogy a magyar politikai elit Tusnádfürdőn lett „magyarrá”. Tusnádfürdőn és Csíksomlyón, folytathatnám. Tusnádfürdőn és minden egyes településen, ahol az elmúlt közel három évtized alatt a testvértelepülési kapcsolatok éltek és hatottak. Az esti együtt éneklésekkel. Az irodalmi és kulturális műsorokkal, melyek szellemiségével csak itt ismerkedett meg az anyaországi magyarság nagy része. A szeretettől – amelyből annál több lett mindkét oldalon, minél többet adományoztunk. Kézfogásainktól, melyekkel tudatosítottuk, hogy egymáshoz tartozunk és számíthatunk egymásra. Az összevillanó tekintetektől, amelyek simogatón egymásba fonódtak. Az összesimuló gondolatoktól, amelyek egymásra találtak. Az MSZMP utódpártjai és a nemzettudatát vesztett magyar nép eddig nem tudta megérteni, hogy mi a felejtés ellen és érdekében – akik voltunk s akik lehettünk volna –, soha nem mondhatunk le az emlékezetről mint megtartó erőről. Nekünk a lélek önvédelme s az élet viszontagságai ellen az emlékezet páncéljával kellett felvérteznünk magunkat, hogy megmaradjunk. És más híján szeretetünk jeléül csak ezt tudtuk átadni a hozzánk érkezőknek: a nemzeti emlékezetet. Viszont azt töretlenül.

A fentiek mellett azonban elmondhatjuk azt is, hogy beérett Magyarországon is az a munka – vagy azt is mondhatnám, szellemi fordulat –, aminek magvát az MDF majd a Fidesz elvetette. Bebizonyosodott, hogy már nem lehet program nélkül, szlogenekkel – Orbán, takarodj! – választást nyerni. Bebizonyosodott, hogy az alpáriság, amelyet bizonyos körök mind a közbeszédben, mind a tévéműsorokban meghonosítottak, még vagy már a magyar nép esetében sem mozgósító erő. A teljes agymosás még nem következett be. Kezdik felismerni, hogy sem a celebek, sem a Mónika-show népe nem lehet példakép. Az öntudat fénye, hogy kik voltak, még világít. Bebizonyosodott, hogy az utódpártok nem ismerték, nem ismerik már azt a népet, amelyet uralni akarnak. Ez a nép felnőtt lett, s számára nem jelentenek semmit a hitevesztett üres szavak, a rájuk zúdított idegen eszmék, ez a nép már részben „Orbán népe” – ahogy csúfolják –, s rá már csak a betartott ígéretek hatnak. Az, hogy a csőd szélén ingó ország működni kezdett. Az, ahogy a miniszterelnök kiáll Brüsszelben és odahaza az ország érdekei mellett. Vagy az – és ez lehet a legvalószínűbb –, amit Orbán Viktor az árvízkor mondott arra a kérdésre, hogy miért van a gátakon. Mert: „erkölcsi kötelességemnek tartom”. Igen, ez, vagyis ennek felismerése, a kimondott és ki nem mondott szavak valódisága hathatott, mert felismerték az erkölcs, a szavak hitelességének aranyfedezetét.