A tolvajt integrálják, a koldust büntetik

Állásbörzét, s a munkáltató cégekkel való találkozást szerveztek a marosvásárhelyi börtön lakóinak. A fogházat ebben a ténykedésében támogatta a Gyulafehérvári Ortodox Filantróp Egyesület, s azt remélik, ezzel megkönnyítik a börtönben élő elítéltek beilleszkedését a társadalomba. Meg hogy, ha majd kiszabadulnak, nem lesznek a társadalom peremére szorultak. Nemes gesztus, merthogy az embernek mindig kell adni egy esélyt arra, hogy megtalálja önmagát, hogy célt lásson az életben. A börtönben továbbképző tanfolyamokat szerveznek – gondolom nem a karosszéria-műszerész, lakatos, fúró, falbontó szakmákban –, hogy az elítéltek szakképzettként hagyhassák el a büntetésvégrehajtó intézetet, ha eljön annak az ideje. Vajmi kevés reménység bújkál bennem azonban az iránt, hogy ez az akció termékeny talajra talál. Túl sokat hallok ugyanis a visszaeső bűnözőkről, meg arról, hogy a börtön tulajdonképpen továbbképző tanfolyam az oda beutaltak számára. A csaló átképezheti magát kasszafúróvá, a zsebes falbontóvá, a csirkefogó autófeltörő kisiparossá. De hát ne előlegezzük a bizalmatlanságot, hátha mégis sikeres lesz ez a kezdeményezés.

Mással van nekem bajom. Ugyanekkor történik, hogy az önkormányzat – most az ünnepek előtt! – keresztes hadjáratot indít a koldusok ellen, 100 és 500 lej között bírságolja őket, s arra szólít fel, hogy ne adakozzak. Tudom, koldus és koldus között különbség van. Mert vannak olyanok, akik ebből gazdagodnak meg – lásd még: külhonban kunyeráló kéregetőink – és vannak  akiket az élet, az elesettség, a nyomor, a muszáj kényszerít a templom elé, a járdaszélre, a temetők szomszédságába. És azt is tudom, hogy nem minden koldus meggazdagodási vágyból nyújtja a markát. Hanem mert éhes, mert fázik, mert nincstelen, mert hajléktalan, mert már senkire sem számíthat, csak egy jólelkű adakozóra. Amiből ugyancsak kevés van manapság. Sok esetben önhibáján kívül került ilyen helyzetbe. És számára mégsem szerveznek továbbképzőt, nem akarják beintegrálni a társadalomba, nem akarják, hogy ha a koldus mivolta „lejár” (tán sohasem fog), egyenlő eséllyel vegye fel a harcot az élet buktatóival. Ő csak arra jó, hogy elkergessék, hogy megbírságolják, hogy belérúgjanak.

Tán megbocsátja nékem az önkormányzat, ha karácsony előtt nem annak a rablónak adok alamizsnát, aki minap a szemem láttára szakította ki egy idős néni kezéből a táskát, hanem a templom előtt mocorgó, rongyokba „öltözött”, fakó tekintetű koldulónak, aki még szólni is alig mer.