A mi mindennapi...

Hát mi a kő..., már ezen sem tudunk kiegyezni, ebben a csodálatos Tündérkertben? Merthogy ugyebár a pápisták mindjárt államalapító nagy királyunk napján, jobb esetben az azt követőn ülik meg az új kenyér ünnepét, a vastagnyakú kálvinisták meg kivárnak vele, augusztus utolsó hetéig, szintúgy az unitáriusok is, merthogy, ugye, nálunk már úgy szokás említeni ezt a kánikulával dúsítottat, hogy új kenyér hava, s ezen Torda óta nem illik vitázni. S még ha tudatlan és akaratlan illetlenségből meg is esne a baj, hát úgy sem érhetné szó a ház elejét, mert a hónap tekintetében azért csak-csak egységen vagyunk, már úgy értem, egyetértésben, s ez a néhány napnyi eltérés még jó is, ha belegondolunk mélyebben a dolgok mikéntjébe. Mert hát ugye, ha egy kis székely-magyar faluban úgy rendezte a Mindenható, hogy vannak benne katolikusok, reformaták, meg unitáriusok is (utóbbiak kezdetben úgyszint reformátusok voltak, csak aztán tovább tanultak, mondta volt nekem unitárius lelkész jó barátom, mintegy vigasztalólag református voltomért), hát szép sorban el-eljárnak egymás templomába, s úgy tesznek, mintha nem tudnának arról, hogy ez az idő nem az az idő, s úgy örülnek az új kenyérnek, a búzakoszorúnak, mintha saját felekezetük tette volna az asztalra, vagy aggatta volna a templom mennyezetére.

Hát valahogyan így zajlik minálunk az új kenyér hava, amikor a ringó búzamezők elindulnak a kemencék felé, hogy illatos, életadó kenyérré lényegüljenek át, hogy tápláljanak testben, de lélekben is minden embert, akinek vajmi köze van az árva magyar kalászhoz, jussán és okán annak, hogy ide teremtette őt az Egek Ura, helyet jelölt ki számára az olykor barátságtalan, ám olyannyira édes és mindenképpen sajátjának tudott dombhátak, bércek között, s akik mindig tudják a választ arra, hogy mért csillog a könny a búzaszemeken. S én azt mondom, tudott már valamit az Úr, amikor úgy rendelte, hogy a mindenkori megpróbáltatásokat tetézze még eggyel, azzal a felekezeti megosztással, mert bizonnyal tudta azt, hogy ez a próbakő teszi okosabbá, megértőbbé, egymásért valóvá az itt otthont tudó embereket, és talán így akart bennünket jobbá, emberibbé a saját képére formálni.

Hát ezért van az, hogy ezen a hét végen, amikor a református és az unitárius templomokban asztalra kerül a csodálatos illatú új kenyér, a templomok mennyezetén megújul a kalászkoszorú, ott ülnek a padokban a katolikusok is, együtt éneklik a zsoltárokat valamennyien, s ha imára szólít a lelkész, együtt mondják – Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Mert, hej, sok megbocsátani valóval áldott meg bennünket a Teremtő, már azóta, hogy valahogyan így szólt az imádság: Panem nostrum quotidianum da nobis hodie, Et dimitte nobis debita nostra, Sicut et nos dimittimus debitoribus nostris.

Ez a szép ebben az Erdélyországban, ez a sokszínű egység, ami nekünk már föl sem tűnik.