A hála árfolyama

Álságos, képmutató, hamis alapokon nyugszik a romániai társadalom. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az egészségügyi rendszerben kialakult morális fertő. Az, hogy a csúszópénznek is nevezett hálapénz jogtalanná lett nyilvánítva, önmagában nem meglepő: akármilyen bíróság, ha jogszerűen értelmezi a helyzetet, már csak azért sem juthatna semmilyen más következtetésre, mert az alaptörvény kimondja: a törvény előtt mindenki egyforma. Nincsenek átlagpolgárok és orvosok, akik nem átlagpolgárok, ezért jogszerűen tehetnek zsebre adózatlan jövedelmeket. Hiába próbál akármilyen kormány ezzel ellenkező jogszöveget megfogalmazni, ami szentesíteni kívánna egy évtizedes törvénytelen gyakorlatot.

De ez csak az érem egyik oldala. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy amíg írásbeliségben van egy adott rend, amit akár jogrendnek is nevezhetnénk, addig szóbeliségben egy teljesen más világ uralkodik a kórházak folyosóin. Amikor odakerülünk, úgy érezhetjük magunkat, mint a kairói bazárban: tudni kell, kivel beszéljünk ahhoz, hogy információkat szerezzünk arról, melyik orvosnak mennyi az „árfolyama”. Van, ahol annyira kifejlődött már ez az egészségügyi piaci kultúra, hogy éppen csak a folyosó falára nem írják fel: X doktor ezer euró, de egy agyműtétnél ötezer euró alatt nem is áll szóba a tisztelt beteggel. Aki mellékesen fizeti a biztosítását, de hát az már tulajdonképpen az alapszolgáltatásokra sem elég. S ami szinte felfoghatatlan (volna egy normális országban): a mérhetetlen testi, lelki és anyagi kiszolgáltatottság az elhalálozással sem ér véget, sőt. Nem illik ugyan titkos hangfelvételeket készíteni, amikor a közeli hozzátartozód halála körüli ügyeket intézed, ezért valószínűleg arra sincs bizonyíték, hogy mennyi az árfolyama a halottad letisztításának, felöltöztetésének, ami szintén nincs feltüntetve semmilyen információs táblára.

A helyzet velejéig erkölcstelen, de annyira elterjedt, hogy azt is el lehet mondani: ez az új erkölcs. Ezt egyetlen legfelsőbb bírósági határozat nem fogja semmissé tenni.

Hitetlenkedve olvasom, hogy nemcsak az orvostársadalom, hanem még a páciensek is milyen indokokkal veszik védelmükbe a hálapénz nem hivatalos és törvénytelen intézményét. Hogy azt mondják a fehérköpenyesek: ezzel még többen fognak vándorbotot fogni s elhúzni nyugatra. A páciensek meg attól félnek, ha nem kaphatnak hálapénzt, az orvosok még „elkeseredettebbek” (sic!) lennének. De hölgyeim is uraim! Az nem fordult meg a fejükben, hogy sokan azért mennek el, mert nem kívánnak egy ilyen erkölcstelen, kiszámíthatatlan, gyomorforgató rendszer részeivé válni? Nem volna az orvosok számára is sokkal megnyugtatóbb, ha letisztulna a kép, s ők is a havi fizetésükért kellene dolgozzanak mindenki megelégedésére? Mennyi pénzt tudna az állam visszaforgatni a rendszerbe, ha csillagászati összegek nem adózatlan hálapénz formájában cserélnének gazdát? Igen, tudom, az orvosok fizetése jelenleg egyenlő a semmivel. Mint mindannyiunké, teszem hozzá. A hivatalnoké, a rendőré, a tisztviselőé, a munkásé, a takarítóé, a szakácsé. Akik mind hozzáteszünk valamit a társadalomhoz. Igen, az orvosoknak olyan eszközök vannak a kezükben, amelyek élet és halál között döntenek. És szégyelljék magukat, süljön le a bőr a képükről, ha visszaélnek vele.

Sok, és egyre több olyan orvost és leendő orvost ismerek, aki mindezekről nagyjából ugyanezt gondolja. Aki tényleg azért akar orvos lenni, hogy életeket mentsen, mert ez a hivatása, s a fenébe kívánja ezt az egész erkölcsi dilemmát, amit a hálapénzes úzus okoz. Adjon a társadalom tisztes megélhetést minden tagjának, köztük az orvosoknak is, hogy amikor gyógyításról van szó, ne kelljen a pénzzel foglalkozni. S hogy elérjünk ide még az én életemben, valahol el kell kezdeni. Például ott, hogy következőben, mikor az orvoshoz kerülünk, ne adjuk oda azt a szokásos borítékot. Hálásak lehetünk neki, sőt, legyünk is. De jó lenne, ha a hálának végre nem volna árfolyama is.