A ciklonok sem nőnek az égig

Épp azon gondolkodtam el szerdán estefelé, mitől van az, hogy a gyertyás-könyves megemlékezésre csak egy maréknyi vásárhelyi jött el. Olyan 0,15 százaléka annak, mint amennyien akkor voltunk. Márpedig azt ne mondja nekem senki, hogy azóta eltűnt minden száz vásárhelyi meg erdélyi magyarból 99,85. Mert, hogy sok eltűnt – a szó nemes, meg valós, meg átvitt értelmében is – az minden vitán felül áll. De hogy 99,85... Hát az azért mégsem igaz. És ha jól megnézzük a mostani „felhozatalt”, hát azt is észrevesszük, azazhogy észrevettük, hogy jobbára ugyanazok az arcok voltak ott a főtéren, mint ’90-ben.

Azok az egyszerű, mindennapi arcú emberek, akik negyedszázaddal ezelőtt. Már akik még élnek közülük... Csak egy kicsit gyűröttebb kivitelben, negyedszázaddal öregebben. Na igen, s az akkor tisztségekbe kapaszkodni vágyók ma már nem voltak ott... Mert beérkeztek? Mert megváltoztak? Mert tudnak valamit? No, de hagyjuk a találgatásokat. Maradjunk annál, hogy ez a tény. Azt, hogy a veterán gyertyások voltak kinn, egy olyan pályatársam mondta, aki akkor mindössze hétéves volt. Ha egyáltalán volt annyi. Tehát: észrevette. Nincs már tétje, nincs már „divatja”, nem trendi mára kimenni emlékezni? Vagy belesavanyodtunk, belekeseredtünk a kattogó gépfegyverropogással sorjázó kudarcokba? Lehet. Tény, hogy: ez van.

A töprengéseimből a képernyőn villódzó szőke ciklon alakja zökkent ki. Aki tíz évvel ezelőtt, egyszerű kis (fő)városházi tanácsosként bukkant fel, hogy aztán egy pusztító ciklon száguldásával ragadtassa el magát, s maga mellett másokat is fölragadjon a politikai élet magasságos egeibe. El addig, hogy előbb miniszteri tárcát – és nem is üreset – osztottak le rá, hogy aztán pártelnök meg köztársasági elnökjelölt is legyen. Meg miegymás. S mert az már történelmileg bizonyított tény, hogy nagy magasságokból nagyobbat lehet bukni, hát követte a történelem törvényszerű alakulását, s tegnapelőtt este nagyot zuhant. Már amennyiben ő zuhanásként fogja fel azt, hogy egyenruhás őrök segítették le a rabomobilból, s kísérték be a fogdába, aztán az előzetesbe. Mert lehet, hogy ez is hozzátartozik az általa elképzelt felfele-íveléshez. A rendőrségi díszkíséret. Hogy nem épp ilyen körülmények között képzelte el... az más kérdés. Most már csak azon gondolkodom, hogy mi lett volna, ha valamilyen csoda folytán mégis megnyeri az államelnök-választást? Akkor most milyen díszkísérete lenne? Tény, hogy akik nemrégiben még a nyálukat csorgatták a szőke démon körül és után, most egyszeriben hátat fordítanak neki, mi több, már olyat is látni, hogy a hozzá közelállók biztosan tudni vélik, hogy egy pleşcoi-i cigány buszsofőr lánya, s hogy ifjabb korában, szóval amikor még nem volt 42 éves, mint most, a legősibb mesterséggel tört fölfele ívelő ösvényt magának az újszerű demokrácia útvesztőiben. Már csak ilyen ez a mai felső tízezer, a nyálcsorgatást a káröröm követi, mert hisz nálunk ez hagyomány – a legszebb öröm a káröröm.

És elgondolkodom azon is, hogy ha már ilyen ez a politikai elit, akkor nekünk még a közelébe sem szabadna mennünk, Isten ments\', hogy belekeveredjünk, mert a sok korpa között megesznek a... Maradjunk meg a magunk békés tüntetéseivel, de azokkal következetesen és kitartóan, s várjuk ki, amíg megtisztul a politikai légkör és paletta, s majd csak akkor próbálkozzunk jogalkotói babérokra törni. Mert azt már saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy a szőke ciklonok mellett vétlen, elhallgatott vagy nem létező szabályokba botlott nemzettársainkat is meghurcolják, már csak úgy, a teljes jogegyenlőség bizonygatására.

Jut eszembe, ma péntek, ráadásul 13. Jó-e ilyenkor ezekről a dolgokról beszélni?