Utazások Krasznahorkai Lászlóval

„Különféle dolgokat csináltam fiatalkoromban, de író nem akartam lenni” – mesélte Krasznahorkai László Kossuth-díjas író a székelyudvarhelyi városi könyvtárban összegyűlt irodalombarátoknak. Életrajzának vázlatos bemutatása után az író maga beszélt pályájának kezdeteiről. Elmondta: \'87 előtt Magyarország határain belül „bolyongott”, menekülve a katonai adminisztráció elől. A magyar honvédségben szolgált idejéről annyit mondott: „nem voltam egy nagy hős, mégis azzá tettek”.

A pályakezdő író \'88–\'89 után kezdett a nagyvilágban bolyongani. „A glóbuszt még nem sikerült elhagynom, de dolgozom rajta” – tette hozzá. Utazásainak első állomása Nyugat-Berlin, a „sebzettek kulturális fővárosa”. Bevallása szerint a „különös, morbiditásában költői” városban töltött egy év nagyban befolyásolta pályafutását, látásmódját.

A továbbiakban Tarr Béla filmkészítővel kötött különös barátságát taglalta. „\'85 reménytelen húsvétjának reggelén kezdődött az egész, amikor egy idegen, rongyos, alkoholtól bűzlő férfi kopogott ajtómon – mesélte az író. – Abban a pillanatban egyetlen közös vonásunk Tarral az alkoholszag volt”. Első, 1985-ben megjelent Sátántangó című könyvének megfilmesítését „szellemölő, szörnyű” munkának nevezte. Továbbá megtudtuk: Tarral való, éveket felölelő együttműködésének utolsó állomása lesz az a film, amelyet jövőre mutatnak be Cannes-ban. A téma kapcsán Krasznahorkai megjegyzi, züllés következett be a filmes ízlés világában, Tarral készített filmjeiknek semmi keresnivalójuk ott, „ahol Brad Pitt és Angelina Jolie átsétál a vörös szőnyeg fölött”.

Különös családnevének eredete kapcsán elmondta, csupán három névrokonáról tud: egyikük egy rettenetesen tehetségtelen zenész, a másik kommunista mártír volt, a harmadiktól pedig meglehetősen személyeskedő levelet kapott, így szerzett tudomást létezéséről. „Valószínűleg nő lehetett a dologban” – meséli, hiszen tudomása szerint nagyapja változtatta meg a család nevét egy volt szerelmének adózván, aki Krasznahorkáról származott.

Írásait kudarcok sorozatának nevezte, melyekben újraolvasások során folyamatosan talál hibákat. „Kizárólag könyveim félreértéséből következett az elismerés, a díjak, a külföldi meghívások” – tette hozzá. Az író a továbbiakban bevallotta, hogy Magyarországon kívül meglehetősen ismertek művei, hiszen szülőhazájában csupán a fiatalok olvassák könyveit.

„Rájöttem, hogy nem csak egy világ van” – mesélte a továbbiakban ázsiai utazásai kapcsán a szerző. Beszélt első kínai útjáról és az ott átélt kultúrsokkról: „Ott jöttem rá, hogy nem egy posztkommunista államban vagyok, hanem az utolsó működő ókori birodalomban”. A közönség kérdésére, miszerint kell-e Európának félnie Kínától, határozott igennel válaszolt, szavaival élve: nemcsak kiterjedését, hanem mélységét tekintve sem csupán egy országról van szó. „Én nem félek annyira tőlük, mint a japánok, de ők közelebb vannak” – tette hozzá. A mandarin nyelvet meglehetősen jól beszélő szerző szerint a kínaiakat nagy munkával meg lehet érteni, az előbb említett japánokat azonban soha.

Utazásai másik két állomásáról, Szibériáról és Mongóliáról is mesélt az író: elmondta, a mongóliai tundrán találta meg az őshazát, a magyar történészeknek is ott kellene kutatniuk utána. Zárásként azokról beszélt, akik „végzetes hatással” voltak munkásságára, befolyásolták életszemléletét. Mesélt Allen Ginsbergről, akinek New York-i lakásán megszállt néhányszor, Dante Isteni színjátékáról, mellyel eredeti formájában, olaszul küzdött meg, illetve gyulai latintanáráról, aki ógöröggel is kínozta az akkor még zenésznek készülő írót.

Krasznahorkai legújabb könyve, az Állatvanbent című, Max Neumann együttműködésével született műfordítás e hónaptól már magyar nyelven is megtalálható a könyvesboltokban. A székelyudvarhelyi könyvtár pedig ez alkalomból bővítette kínálatát, így most már az író előző művei is kikölcsönözhetők.