Szervátiusz Jenő személyesen

Murádin Jenő, Kozma Mária és Szervátiusz Anikó

A legfontosabb forrásanyag az önvallomás, a kötet hiánypótló nagy mértékben hozzájárul az életmű megértéséhez – fejtette ki kiadói minőségében Antal Attila alpolgármester.

A személyes hangvételű – Életem, emlékeim – cím egyáltalán nem túlzott, vagy hatásvadász, hisz másképp számolt be unokájának a zseniális alkotó, mint tette azt egy újságírónak vagy egy riporternek egykor.

A kötetet gondozó Murádin Jenő művészettörténész arra is felhívta a figyelmet, hogy ez egy nagyon fontos forráskiadás, mert a személyes vallomásokat kiegészítették az unoka emlékei a Magyarországra való áttelepedés éveiről, a szobrász életének utolsó hat évéről. Teljes így tehát az életmű. A művészettörténész bevallotta, hogy végighallgatva a felvételeket rájött, hogy Szervátiusz, habár kolozsvári volt, élete nagy részét a kincses városban töltötte mégis a Székelyföldre járt a legszívesebben (Olykor Aba Novák és Nagy Imre társaságában sétálgatott a környéken.) „Életművéből az alkotások nagy hányada csíki és székelyföldi ihletésű. Sőt faragóiskolát is indított itt (Kalot keretében – a szerk.). De nagyon jó barátai is itt éltek, mint Nagy Imre a Gaál család stb.”

Szervátiusz Jenőről megjegyezte, hogy a 20. század legjelentősebb erdélyi szobrászának tartja. „Ő valósította meg az erdélyi művészet szintézisét. A francia hatás (posztimpresszionista Cézanne) vagy a panteista természetszeretet, melyet a nagybányai művészektől kölcsönzött, és a székelységből érkező hatások – ami Nagy Imre vagy Nagy István munkáin is érezhető, valamint Tamási Áron és Nyirő József regényeiből árad – szintézisét adta” – emelte ki Murádin Jenő.

Kozma Mária a kötet szerkesztője pedig a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent Szabó Zoltán: Ablak Erdélyre című művéből idézett. Az író, aki segített 1937-ben Szervátiusz Jenőnek az első budapesti kiállítását népszerűsíteni, rámutat arra, hogy az alkotó leginkább abban erdélyi, hogy „nem a valóságot, hanem a képzeletet vési fába”. Nagy mélységekben érti a népművészetet.
De nem is kell folytatni az elméletet, művészetkritikát, hisz Szervátiusz Jenő, amint levelezéséből is kiderül, nem szeretett a teóriáról beszélni, mégis, ahogy unokája, Szervátiusz Anikó, valamint egykori tanítványa, Márton Árpád is a bemutatón megjegyezte, nagyon tömören, egyszerűen, plasztikusan, lélekből magyarázott. Szavait örökre észbe lehetett vésni. Ez talán a legfontosabb érdeme ennek a könyvnek, ez a személyesség, melyet a legegyszerűbb ember is megért, továbbá ahogy Antal Attila is megjegyezte, a kötet nagyon olvasmányos. Persze, a szakmaisága is garantált, hisz a háttérben ott működik a művészettörténész gondos hozzáértése – tennénk hozzá.