Félsziget Napló, utolsó nap – száraz kiflit a népnek!

A már negyedik napja ottlakók addig folyamatosan vigyorgó arcát valami édes-keserű arckifejezés váltotta fel, az emberek érezték, hogy közeleg a búcsúzás pillanata, és egy újabb évet kell várni az ország koronázatlan fesztivál-királyára. A szomorkás tekintetek ellensúlyaként hömpölyögtek a napijegyet váltott, banda pólóban, fülig érő szájjal vigyorgó autentikus Korn rajongók, végigárasztva a két véglet összemosódott kedélyállapotát a fesztivál egész területén.

Némileg csillapodott a mozgás a félszigetlakók körében, egyesek az utolsó banik összekuporgatásával foglalatoskodtak, gondosan félretéve a sörök árát estére, hogy legyen amivel megalapozni a hangulatot, míg a szerencsésebbek a maradék pénzfölösleggel még befizettek ilyen-olyan szórakoztató aktivitásra.

Kora délutántól már gyülekeztek a főszínpad előtt az emberek, helyet bérelve maguknak az első sorban – tudták, hogy a Zdob şi Zdub koncerttől arrafele már esélytelen lesz alig három-négy méternyi távolságból gyönyörködni Jonathan Davis és társainak tébolyodott fellépésében. Márpedig aki gyökereket vert a kordon előtt, nem feltétlenül tette okosan: a Kiss Teraszt megtelt Belga-, majd N.O.H.A. szimpatizánsokkal, akik alátámasztották, hogy egy fergeteges partihoz nem feltétlenül van szükség a Kornra. A Ciuc Party Stage Magashegyi Underground koncertje is sokak képzeletbeli Félsziget-dobogójára felkerült, de a nap minden kétséget kizáróan legmonumentálisabb buliját Dub FX-nek köszönhette a közönség. Már a fellépés megkezdése előtt esélytelen volt bejutni a Kiss Aréna födött részébe, amikor pedig a loop és az élő hang keverésének virtuóza belelendült, még az egyszerű mozgás is nehézségekbe ütközött azon szerencséseknek, akik közel tudtak férkőzni hozzá.

Időközben persze egyre gyarapodott a tömeg a Weekend Main Stage előtt, Zdob şi Zdub előkészítette a terepet a levadulásra. A moldáv zenekar sajátos etnorock stílusa után a Félsziget gyakori vendége, Lukács László került mikrofonhoz, még jobban felvillanyozva a közönséget. A fiúk távozása után azonban nem egészen az következett, amire sokan vártak.

Félórányi várakozás után a színpadra tolták Ray Luzier böhöm dobfelszerelését és elkezdőtött a Korn Crew hangolása. A mikrofonállvány mikrofon nélkül árválkodott, reménnyel töltve el a jelenlevőket, hogy kezdéskor a legendás Jonathan Davis maga fog belibegni a védjegyéül szolgáló állvánnyal – természetesen skótszoknyában, ahogyan szokott.

Ehhez képest már a kezdés enyhén szólva csalódást okozott – noha a tömeg visított és tombolt –, az énekes, majdnem félórás késés után ugyanis egy jelentéktelen fekete izompólóban és egy bármilyen kínai üzletben öt lejért megkapható, ugyancsak fekete tréningnadrágban „robbant” be, szabvány mikrofonnal a kezében. A banda nem teketóriázott sokat, rögtön a dolgok közepébe csapott, hadd izzadjon a nép. Az első néhány perc alatt esélyem sem volt megállapítani, hogy mely szerzeményekkel akarják az ártatlan félszigetezők fogsorát megritkítani, a tömeg irányíthatatlanul hullámzott, az emberek lökődték, csapkodták, rugdosták egymást, mindenkiről patakzott a víz – ez a szituáció kivételesen tetszett is, addig a pontig, amíg egy mázsás úriember könyöke szembe nem szaladt a felső ajkammal. Miután végigvergődve több tucat, egymás testi épségével mit sem törődő nézőn sikerült kikászálódni az első sorokból, könnyebb volt rálátni a színpadra és élvezni az országos premiert – igaz, nem sokáig, mivel a zenekar rövid, alig több, mint egy órás koncertezés és néhány kínosan sablonos elköszönő szó után búcsút intett a közönségnek, igencsak rossz szájízt hagyva az őket annyira váró emberekben. Érződött, hogy a romániai publikumot nem tartják nagyra, ilyen téren példát vehetnének a The Rasmus vagy a The Prodigy együttesekről, az Omegáról nem is beszélve, akik egy nappal korábban a fantasztikus lézeres látványshow-n túl tűzijátékkal is kedveskedtek a megjelenteknek.