Választ keresnek a kérdésre: mennyi medve él Romániában?

A vadon élő állatfajok állománysűrűségét alapvetően a számukra szükséges források elérhetősége szabályozza. Amennyiben rendelkezésre áll megfelelő mennyiségű és minőségű búvóhely, táplálékforrás és nyugalom, a fajok ökológiai szükségletei biztosítva vannak. Ez a hármas feltételrendszer általános érvényű, és nem függ sem a táplálkozás módjától (növényevő, húsevő, mindenevő), sem a táplálkozási szinteken elfoglalt helyzetétől alapvetően, egy csoport kivételével. A kivételes csoport a csúcsragadozóké. Ezen fajok felnőtt példányainak egyedszámát más állatfaj nem korlátozza, csakis az ember. Olyannyira így van ez, hogy

a csúcsragadozók legfontosabb mortalitási tényezői mind emberhez köthetők. Ilyen elhullást okozó tényezők a vegyszeres mérgezések, közúti és vasúti balesetek, orv- és legális vadászat.

Az alábbiakban a csúcsragadozónak besorolt fajok alulról történő szabályozásáról szeretnék néhány gondolatébresztő kérdést felvetni. Az alulról történő szabályozás gyakorlatilag azt jelenti, hogy egyes fajok egyedei kihasználják a rendelkezésükre álló, jó minőségű forrásokat, és ennek valamilyen hatása van az egyed fizikai állapotára, ami biológiai reakciókat is eredményez.

Például kevés táplálék hatására leromlik a fizikai kondíció, és a vemhes példányok az energiát saját túlélésükre összpontosítják. A tartós éhezés eredményeként méhen belüli elhullások és vetélések következnek be.

Táplálékbőség esetén azonban a folyamat fordított, megnövekszik a vemhesülési arány, és növekszik az egy anyaállatra számított alomszám is. Az egyedek szintjén bemutatott mindkét szélsőség egy bizonyos területen az illető faj populációdinamikájában is érvényre jut.

Most, ha vesszük környékünk divatos, karizmatikus nagyragadozó faját, a medvét, több kérdés is felmerülhet. Vajon mennyire alkalmatlanok a rendelkezésre álló élőhelyek a faj táplálékbázisának biztosítására? Ehhez tudni kellene, hogy igazából milyen táplálkozási stratégiával jellemezhető. A táplálkozásbiológiai kutatások nagy része bizonyos időszakokra és helyszínekre koncentrál. Gyümölcsösök környékén őszi időszakban végzett ürülékelemzések eredményein valahogy nehéz meglepődni. Ugyanígy a makkot termő erdők lakóinak táplálkozása sem különleges bő makktermő években. És a sort lehetne folytatni az erdei gyümölcsökkel, a vadállomány (elsősorban vaddisznó) kiegészítő takarmányozására kijuttatott kukoricával, s újabban a mezőgazdasági terményekkel és a szeméttel.

Nem kell nagyon alapos tudással rendelkezni ahhoz, hogy megállapíthassuk: a medve a táplálékforrások széles spektrumát képes eredményesen kihasználni, és időszakosan szakosodik bizonyos nagy mennyiségben rendelkezésre álló jó minőségű táplálékokra.

Szakszerűbben: egy generalista táplálkozási stratégiájú fajról beszélünk, melyre időszakos specializáció jellemző. A szakosodás előfeltétele azonban, hogy egy típusú táplálékforrás nagy mennyiségben álljon rendelkezésre. Ugyanakkor, generalista táplálkozási stratégia esetén nem történik semmi dráma bizonyos források bőségében bekövetkező hullámzások esetén.

A természet működésében van olyan harmónia, hogy minden táplálékforrás hozzáférhetőségében ne egyidejűleg legyen hullámvölgy. S ha az mégis megtörténne, hogy a növényvilág valami természeti katasztrófa miatt összeomlik, ennek hatása csak bizonyos késéssel jelentkezne a ragadozók számára. Olyannyira, hogy első fázisban legyengült növényevők formájában a ragadozók számára táplálékbőség jelentkezne. Itt jutunk el oda, hogy a medve mennyire ragadozó és mennyire növényevő? A helyzet az, hogy a Romániában készült táplálkozási kutatások kerülik a tavaszi időszakot, mely köztudottan a növényevő fajok ellési időszaka. Arra vonatkozó információ nincs, hogy a ragadozófajok a növényevő fajok állománydinamikájára milyen mértékben hatnak. Egyedül a vadgazdálkodási gyakorlat számol ilyen hatással, oly módon, hogy preventív jellegű vadászati kvótákat kérnek és teljesítenek. Mit is jelent ez? Nem mást, mint hogy

amíg például Magyarországon ragadozók nélkül a tavaszi becsült gímszarvasállomány több mint 50 százalékát hasznosítják, addig Romániában ez az arány 10 százalék alatti.

Ugyanígy a magyarországi vaddisznó-hasznosítási ráta a tavaszi törzsállománynak több mint 100 százaléka, nálunk ez az arány országos szinten 33 százalék, és a legnagyobb ragadozósűrűséggel jellemezhető Hargita, Kovászna és Brassó megyékben átlagosan 27 százalék volt a 2016/2017-es vadászati idényben.

A vadászatra jogosultak által készített vadállomány becslési adatokat nem szokás Romániában komolyan venni. Minden kívülálló jobban tudja, mennyi vad lehet, legfőbb érv pedig az, hogy a vadászoknak érdekük fűződik ahhoz, hogy bármennyi vadat becsüljenek, hisz ennek alapján kapnak jóváhagyást bizonyos egyedszám elejtésére. Ez a gondolatmenet érthető, de a terítékek is nőnek.

Fenntartható módon hogyan lehetséges évről évre több vadat terítékre hozni, ha az állományuk csökken? Vagy, ha növekszik a növényevő fajok állománya, mitől csökkenne a ragadozóké? A medve ellésenkénti alomszáma miért nagyobb, mint ezelőtt 30–40 évvel, ha a táplálékforrások szűkebbek?

Igaz lehet, hogy nincs mit megegyen egy generalista táplálkozási stratégiájú faj, s a specialisták egyedszáma egyidejűleg növekedhet? Elképzelhető, hogy a medveállomány 10 százalék alatti hasznosítási rátája korlátozni tudja egy olyan faj populációdinamikáját, melynek minden ivarérett nőivarú egyede évente átlagosan legkevesebb egy bocsot ellik? Ha igaz, hogy már nincsenek domináns hím példányok, melyek ellen az anyamedvék nem képesek megvédeni a bocsaikat, csökkenhet a faj utódainak túlélési esélye, következésképp csökkenhet a medve egyedszáma? Ha mégis van nagymértékű elhullás a bocsok körében, s ennek oka nem az utódgyilkosság, akkor mi? Ha a bocsok mortalitása szabályozza a populációdinamikát, mitől találnak bizonyos szervezetek annyi „árva” bocsot?

A faj biológiájának és etológiájának elemi ismerete alapján elképzelhető, hogy az állomány túlnyomó többsége időszakosan átteszi az élőhelyét egy területrészről a másikra, ami azt jelenti, hogy például, mikor sok medve van a gyümölcsösben, akkor nincs medve az erdőn?

Igaz az, hogy tavaszi időszakban – az állománybecslések idején – a legnagyobb a medve mozgáskörzete? Miért vándorolhat egy felnőtt, ivarérett példány több tíz, vagy akár száz kilométert, ha folyamatosan táplálékot kap bizonyos vadászati létesítményeknél, s senki nem zavarja? El lehet-e egyáltalán zavarni a medvét olyan élőhelyről, amely neki megfelelő?

Ilyen és hasonló kérdésekre keresünk válaszokat az Ökoszisztéma Menedzsment Egyesület keretében, a vadászatra jogosultakkal együttműködésben. Az alapfeltételezés az, hogy az ökoszisztémákat teljességükben szükséges vizsgálni, részletek kiragadása nélkül. Ez élőhelyek, populációdinamikák és emberi tevékenységek együttes elemzését jelenti. Erre teszünk kísérletet az elkövetkező években.

A szerző vadgazdamérnök, ÖME-elnök