Várbéli sokadalom

A kivitelezők nem fejezték be a Tompa László utca felújítását, péntek délután és szombat délelőtt is erőgépek és munkások között kellett végigmenniük a látogatóknak, és a forgalom lezárása ellenére is megtörtént, hogy váratlanul civil gépkocsik jelentek meg a gyalogosok sűrűjében, gyakran félre sem lehetett időben húzódni. Nem volt ritka a méltatlankodás sem a felek részéről, olykor az úrvezetők szóltak a járókelőkre, a gyalogosok meg, élve a pillanatnyi lehetőséggel – hiszen ott és akkor ők voltak a fontosabbak – egyáltalán nem iszkoltak félre a felújítás jeleit legkevésbé sem viselő járdákra.

Szombat délutántól aztán abbamaradtak a munkálatok, a járművek sem rontották annyira a helyzetet, úgyhogy a sokadalom látogatói kissé nyugodtabban közlekedhettek. Egyébként a látogatók zöme általában fiatal családokból állt: egy-egy már járni tudó gyermeket s egy-egy babakocsiban utazót hoztak magukkal. Az úgynevezett „Fidesz-modell” – két kézen fogva vezetett gyermek, egy babakocsis, plusz a terhes anyuka – azonban már csak komoly nehézségek árán jutott el a bejáratig.

Örömmel szolgált, hogy „a míves emberek esőt kovácsoltak a megnyitó idejére” – ezt Lőrincz Zsuzsanna főszervező, az Artera Alapítvány vezetője mondta –, „egyébként nem zajlott le sokadalom soha a tizenhárom év alatt egy kiadós eső nélkül”, s még szombatra is jutott az égi áldásból valamennyi, úgyhogy csökkent kissé a hőség, és sokkal kellemesebb volt a levegő, mint a korábbi napokban, de azért így is tartósan fel-felemelkedett a hőmérséklet harminc fok fölé. Inkább délután, öt óra után volt érdemes kimenni.

Egyébként a programok is olyanok voltak, hogy estére sűrűsödtek. Nagy és összefüggő tömeg – leszámítva az esti koncerteket – soha nem volt, az a laza kisvárosi hangulat, a nyugalom és a tágasság jellemezte a sokadalmat. Ha visszaemlékszünk a kezdetekre – bár nem jártunk ott minden esztendőben a MES idején –, észlelhető a fejlődés, egyre inkább a nagykorúsodás és a professzionalizmus irányába tart ez a folyamat, és folyton újdonságok mutatkoznak.

Támogatják az őstermelőket

Ezek az újdonságok nem rendkívüliek, mondhatnánk azt is, hogy pofonegyszerű dolgok. Úgy vagyunk a Gyulafehérvári Caritas által meghirdetett Átalvető programmal, hogy azt bárki kitalálhatta volna. Olyan ez, mint a hagyományos székely parasztbútor, amely minden családnál fellelhető volt egykor. Olyan ez, mint a törekesbe hátravetett osztováta, amelyet bármelyik asszony üzembe tudott helyezni egy-két szomszéd segítségével. Olyan ez, mint a hordószekér, amelynek kerekeit szétrágta a szú a színben…

Általánosan elterjedt foglalatosságokat kell a tetszhalál állapotából visszahívnunk. Még szerencse, hogy eszébe jutott valakinek az átalvető előszerelése, mert különben műanyag szatyrokkal járnánk, és szupermarketekből vinnénk ma is haza az élelmiszereket meg a legbanálisabb használati eszközöket, amelyek ráadásul „tájidegenek” és egyszer használatosak, s utána azt sem tudjuk, hogy dobjuk el kínunkban őket. Böjte atya szavai kívánkoznak ide e pillanatban: „Véget ért egy történelmi korszak Erdélyben is. Az utóbbi 23 év a nyakló nélküli fogyasztás időszaka volt. (…) Meg vagyok győződve arról, hogy Isten jelenléte vidám, örömteli és végtelenül szórakoztató, és azt is megtapasztaltam, hogy jó dolog alkotni, Istennek társa lenni a világ továbbteremtésében.”

Ez a program képes visszaadni a falusi ember munkába vetett hitét, azt a bizakodást, amely arra jó, hogy túléljen és a túléléshez javakat, eszközöket, portékákat termeljen magának s a hozzá hasonlatosaknak. Még nem elég, hiszen vannak olyan vidékek, amelyek nem szólaltak meg az utóbbi esztendőben, amióta útjára indult ez a program. Hatalmas lehetőségek vannak még Udvarhelyszék falvaiban, a felmutatott érték még csak pár százaléka az összesnek.

Mit keresnek itt a turisták?

Töprengtünk, s amikor lehetett, kérdéseket tettünk fel a látogatóknak. Inkább a messziről jötteket kerestük. Pap Gábor (Budapest) nagyszülei mindkét ágon a környékről származnak (Csehétfalva, Bögöz, Székelyszentkirály). Gyermekkorában csak legendákat hallott erről a vidékről, házikenyérről beszéltek a nagyszülők, pálinkáról, disznótorokról és a szilaj lovakról, s a sok jó mellett azt is hozzátették mindig, hogy mindezért keményen meg is kellett dolgozni, mert „aki a kicsit nem becsüli, az a sokat nem érdemli”. 1985 óta – akkor érettségizett – minden évben legalább egyszer hazajön – ezt határozottan és hangsúllyal mondja –, mert itt még megvan az a falu, amelyet Magyarországon hiába keresünk, bár már nem olyan, mint volt húsz vagy akár tíz évvel ezelőtt.

Messzi tájról is érkeztek kíváncsiskodók

Catharina és Henk Ploeger (Hollandia) számára a MES csak egy kitérő. Catharina a „Transition Town” mozgalomban tevékenykedik, amelynek elsődleges célja a természetközeli életmód visszaállítása. Hollandiában már nem léteznek igazi falvak. Harmadik alaklommal jár Székelyföldön, és csodálattal töltik el a tulajdonképpeni ökofalvak – a legkisebb és legelhagyottabb települések, mint amilyen Énlaka, Atyha vagy Siklód –, szeretné megtanulni és népszerűsíteni a hétköznapi életben használt legalapvetőbb tudást: egy tyúk levágása és megkopasztása, a tűzifa felhasogatása, szilvaízkészítés, a gyógynövények ismerete, szárítása és hasznosítása.

Henk oktató egy olyan iskolában, amely fémművesképzést nyújt – többek közt kandeláberek, vörösréz használati és dísztárgyak, lepárlóberendezések készítési módját sajátítják el a növendékei. Nyelvi nehézségekbe ütközünk, mert meg szeretném tudni, hogy oktatómester-e. Visszaemlékszem a ’70-es ’80-as évekre, amikor nálunk is divatban volt még a szakiskola és a szaklíceum. Egyfajta szakiskolában egyezünk meg, úgy értelmezem, hogy abban dolgozik, érettségizetteket és fiatalabbakat egyaránt tanít.

Elégedetten nyugtázza – amikor látja a standoknál a fiatal keramikust, a szíjgyártót, a csizmadiát –, hogy nálunk milyen sok fiatal tanulja és gyakorolja a kézművességet. Nem bocsátkozom vitába vele, ahhoz nem elég az én angolom. Ők már a fosszilis üzemanyagok utáni időszakra készülnek, amikor részt vesznek ezen az erdélyi időutazáson. Előre menekülnek?

Ősi mesterségek nyomában

Nincs bóvli – mondta a hollandus, nem annyira a kereskedelemről, inkább az ismerkedésről és a bemutatkozásról szól ez a fórum. Valóban sok-sok értékes mesterség megújulását tetten érhettük a három nap alatt, de volt azért fölösleg és némi túlsúly is. Igen gyakran lehetett bizsut látni, többfajta gyöngyfűzést, tűzzománccal díszített tárgyakat, megannyi apró csecsebecsét, amely akár Kínából is jöhetett volna, s bármelyik búcsún is felbukkanhatna a bóvliárus asztalán. Talán több odafigyeléssel pár valóban értékes és halódó készséget is be lehetne mutatni: talán a gereblyekészítést, a különböző kéziszerszámok felnyelezésének tudományát, a cseber- és kádkészítést. Élőben, gyakorlási lehetőségekkel.

A sokadalom egyik színfoltja a széki Tasnádi család jelenléte volt. Híres-neves a község, ahonnét jöttek, mondani sem kell. Három nemzedékük foglalkozik a szövéssel, fonással, varrással. Tasnádi Klára elmondta, hogy nem Pestet járják, elviszik tőlük a portékát háztól az ismerősök. „Mások mennek – mondta Tasnádi Klári néni –, legalább nyolcszáz asszony bejár Pesten takarítani, mosni. Hetekig oda vannak. Az embereknek mostanság nincs munkájuk az iparban, házat sem kell annyit építeni.

Ha legalább húsz jó gazda lenne, aki farmot visz, gépekkel, ahogy ma szokták, fel tudnák egészen vállalni a falu határát. Most is sok a parlag. Több bivalyt, több marhát lehetne tartani. Tavaly meghalt András bá, aki a kozsókot varrta, egy ember még tudja, de az nem olyan. Idővel beléjön.” Az észak-mezőségi nagyközség gondjai hasonlatosak a mieinkhez. Az is egy mini Székelyföld. Azt mondják, hogy sikerült leaszfaltozni a mellékutcákat, de a főutat nem, mert az a megyéhez tartozik.

Vannak még tennivalók – biztos, hogy nem volt tökéletes minden a MES-en. Ha feljavítják a Tompa László utcát, ha a várudvart – ami tulajdonképpen az Eötvös József Szakközépiskoláé – sikerül csinosítani, ha tovább bővül az Átalvető, ha élénkebb lesz az oda- és egymásra figyelés, akkor jövőre gazdagabbak leszünk. Időpontválasztáskor is oda kell majd figyelni, hogy Csíkszeredának, Tusványosnak vagy éppenséggel Segesvárnak a MES-hétvégén ne legyen elszívóereje. Van honnét s van hová továbblépni.