Elhunyt a „Vén Farkas”

Tőle halottam először a turáni átokról, a kettős honfoglalásról, illetve kiadhatatlan nagy regényekről – többek között az Út Könyvéről –, amelyekben úgyszólván minden benne van. Olyan filozófusokat emlegetett folyton, akikről akkortájt (a nyolcvanas évek legelején, amikor megismerkedtünk) nem zengtek ódákat, és az általuk vallott eszmék is valami vakvágányra toltan hevertek. Nehezen voltak ellenőrizhetők ezek a gondolatok. Egyébként nyers volt a prózája, nehezen emészthető mondatai voltak, jó szerkesztő kellett volna hozzá, hogy kötetbe rázza őket. Ha nem is álltak mindig össze regénnyé a gondolatai, novellái, karcolatai azért „jól” szóltak, a helyén volt bennük minden. A versei hol fanyar humorral, hol iróniával telítettek, de székelyt-féltők, a magyarságért, egy letűnő világért valók voltak általában. Nem a rím, nem a ritmus vitte őket, s hozta közelebb az olvasóhoz, hanem a gyermeki aggódás, az a tiszta líra, amely átszivárog mindig a fröcsögő szavakon.

A szolgálati nevén „Vén Farkas”, másképp Hunor László – polgári nevén László János – azonban megjelent könyvei mellett és ellenére, elsősorban képzőművész volt. Imbolygó alakja már a hetvenes évek legvégén feltűnik, onnan sejlik vissza az egykori Udvarhelyről, ahogyan ereszkedik befelé a városba a hosszú időn át fungáló átmeneti szállásáról, a Szentimre utcából a kórház, a törvényszék felé, deszkával a hóna alatt. Több ezer kisplasztikát és domborművet készített. Faragványai is a kidolgozatlanság, a naivitás látszatát keltik, de ez a sajátos stílusjegyeknek, a „Vén Farkasos\" modornak köszönhető. Azért járt gyakran a kórház és a törvényszék felé, mert arra dolgoztak a hagyományos kliensei, az orvosok, az ügyvédek, akik gyűjtötték a műveit. Egyébként mások is. Volt időszak, amikor valóságos csempészáru volt a „deszka\", ha Pestre ment az ember, mert be lehetett váltani Kádár-forintra, s igazi dollárra is. Több ezer alkotása rejtőzik világszerte a magyarok lakásaiban. A fa volt az igazi anyag, az a médium számára, amelyben szólni, megtartani és megmaradni volt képes. Egyébként itt-ott templomokban is látni a munkáit.

László János 1944. augusztus 31-én született Bethlenben, középiskolát Nagyváradon végzett. Egész fiatalon kezdett publikálni, a sajtóban, versekkel, novellákkal, riportokkal jelentkezett. Rendszerellenes szervezkedésért 1962-ben letartóztatták és elítélték, Jilaván, illetve különböző munkatáborokban töltötte büntetését, mígnem 1964-ben amnesztiával szabadult. Egész későbbi életét végigkísérte az a fajta megbélyegzés, amelyben a létezett szocializmus részesítette az ellene felszólamlókat. Az utóbbi negyven évben többnyire Székelyudvarhelyen élt. Városképi jelentőségű személyiség volt, akinek hiányától fakóbbak és szegényebbek leszünk az elkövetkezőkben.

A „Vén Farkast” hétfőn, április 29-én, délelőtt 9 óra 30 perckor kísérik utolsó útjára a római katolikus egyház szertartása szerint, a Szent Miklós-hegyi temetőben Székelyudvarhelyen.

* * *

Az alábbiakban az egykori osztálytárs és jó barát  emlékszik az elhunytra.

Korai sirató

József Attilától parafrazálva a címet, Vén Farkas, „árnyéka az elköltözöttnek”: korán kell elsiratnunk, még élhettél volna, ha nem ezt a sorsot választod, amelynek főbb stációit most megpróbálom kívülállóként felidézni.

(Esztelneki) László János, művésznevén Hunor László 1944-ben született, a család menekültként vészelte át Budapest 1944–45-ös téli ostromát. A háború után csak az anya és fia tért vissza Erdélybe, Nagyváradon telepedtek le, nővére, Annus az apával Magyarországon maradt. Hunor később sokat hivatkozott székely felmenőire, az esztelneki Jancsókra, tudatosan vállalta és büszkén hangoztatta az ősi hagyományokat, azok örökösének tartotta magát. A fiú a belényesi árvaházban nevelkedett, innen kerül a váradi volt premontrei gimnáziumba, akkor a 4-es számú líceumba. Jó fejű, de a tanulást önkényesen értelmező diák volt. Tizedikes korában, 1960 őszén a líceum majdnem száz nagydiákját (őt is) és mintegy tíz tanárát államellenes szervezkedésért letartóztatják; ez a mozgalom az 1956-os magyar forradalom kései visszhangja volt, amit a hatalom keményen megtorolt. Legtöbbjüket politikai bűnösként kényszermunkára ítélték, kommunista börtönökben, a Duna-deltában raboskodtak. Hunor egyik szép versében (Măraşu) emlékezik a nádvágás kényszermunkájára, a brăilai Kis-sziget egyik falujában töltött rabévekre. 1964-ben szabadult, de megbélyegzettként továbbtanulni nem tudott, a szocializmus „építőmunkájába”, a társadalmi konvenciókba beilleszkedni pedig nem akart. A kivetettséget vállalta egész további életére. Mint az egyik legelszántabb „összeesküvőt”, a szekuritáte 1989-ig figyelte. „Gyanús elem” volt, nem dolgozott (értsd: nem volt fizetett munkahelye), rengeteget olvasott, tudták róla, hogy írni kezdett – érthető, hogy követték. Úgy menekült, hogy évekig csavargott az országban, verseskötetében a versek alá írt helynevek tanúsága szerint a leglehetetlenebb helyeken és hihetetlen gyorsasággal mozgott. Ápolt külsővel, mindig frissen borotválkozva csavargott, aludt állomásokon, és ki tudja még hol, hogy ne keltse fel a razziázó milicisták gyanúját.

A hatvanas évek végén Kolozsváron bukkant fel, írásaival járta a lapszerkesztőségeket, a „szelídebbeket” néha közölték is. Itt kerültünk (a váradi gimnázium bentlakásában együtt töltött rövid idő után) ismét szorosabb kapcsolatba. Írókörökben elismerték tehetségét, próbálták csiszolni nyersességét, darabosságát: Kányádi Sándor és Fodor Sándor egyaránt társaságába fogadta. Aztán ismét eltűnt.

1972. szeptember elsején, egy esős őszi napon, frissen kinevezett tanárként érkeztem Székelyudvarhelyre. Az első, akivel a Patkóban szembementem, Hunor volt. Akkor már itt élt. Második (az elsőhöz hasonlóan rövidéletű) házasságából született Gyopár lánya, Gyopóka, akiről végtelen szeretettel szól verseiben. Ekkor még próbált beilleszkedni, de nem ment neki. Tudatosan kezdett inni, hogy a szekusok előtt megjátssza a háborodottat, (ez néha kiválóan sikerült is), de a rendszerváltás után hirtelen abbahagyta az ivást, és tudtommal többé soha nem esett túlzásokba.

A többit: faragóművészi munkáját, köteteinek megjelenését, bohém életét nyomon követhették városbeli ismerősei. Idősebb korában magateremtette szellemvilágban élt, Kant-, Schopenhauer- és Nietzschével társalogva, egy harcos reinkarnációja lett, nagyszámú kéziratában sajátos, nehezen kihámozható filozófiai-történeti-művészeti koncepciót és rendet munkált ki. Emberi kapcsolataiban közvetlen volt, de kíméletlen rostáján sokan kiestünk, és végül nagyon kevesen, főleg jótékony támogatók maradtak mellette. Nyomora, a „patkányfészekben” töltött magányos, szenvedéses utolsó évei közismertek. De soha meg nem alázkodott, keményen tartotta magát az utolsó lehelletig.

Vén Farkas, az iskolában azt játszottuk, Te leszel a rohadt Nyugatot legyőző NagyKán, én a krónikásod. Hát ez lett belőle. Az íródeák nekrológodat írja. Halálom után című versedben (1972) felróvod, hogy életedben nem értettek meg. Talán lesz idő, amikor megértenek, és akad, aki gondozza hagyatékodat. Mert állandóan a Halállal viaskodtál, alkotással akartad legyőzni. Testedet idő előtt legyőzte Ő. De a Szellem fölött, amiben hittél, nincs hatalma.

Hunor, NagyKán, Vén Farkas, Barátom! Ég veled. Legyen Neked könnyű a föld.

Székelyudvarhely, 2013. április 25.

Murányi János