Emlékekkel a hazugság fala ledöntésében

Haller Béla alapítványi elnök elmondta – az egy évvel korábban történt városi birtokosság vagyonfosztása és az 1949. március 3-i földbirtokos réteg gazdasági megsemmisítése és kényszerlakhelyre toloncolása óriási értékvesztést jelentett a XX. század közepi erdélyi magyarságnak. Szerencsére már akadnak fiatal történészek, akik megpróbálják feldolgozni ezt a traumatikus történetsorozatot.

Összehangolt akció volt

László Márton történész, aki pontosan ezt a korszakot kutatja, elmondta – a hatóságnak hivatalos magyarázatokra volt szükségük, hát gyártottak. 1948. február 25-én, pénteken a kommunista párt központi bizottsága Vásárhelyre küldte Varga Bénit, aki felkészítőt tartott a helyi pártaktivistáknak az akció előkészítéséről. Ő már névjegyzékkel érkezett Bukarestből a kitelepítendő személyekről. Ezt kellett időszerűsíteni, bővíteni. Február 28-án, hétfőn Ioan Stoica milicista hadnagy jelentkezett Traian Suciu megyei párttitkárhelyettesnél, lezárt borítékos végrehajtási utasítással. Ebben az is benne volt, hogy hová nem szabad telepíteni a földbirtokosokat (nagy ipari központokba, a jugoszláv határ menti övezetbe). Szász János milíciaparancsnok intézkedett, hogy minden olyan helységbe, ahol kitelepítésre kerül sor, 2-2 milicista menjen ki, hogy biztosítsák a helyszínt. Március elsején teljes titoktartás mellett megalakultak a kisajátítási bizottságok. A később felszínre került iratokból kiderült, hogy a kitelepítésekben részt vett 120 munkás és ezer „paraszt” is.

És jött húshagyó kedd

Az utasítások szerint március másodikán este teherautókkal indultak minden faluba, ahol tervezett kisajátítás volt, hogy éjjel 2-3 között egyszerre csapjanak le a birtokosságra mindenhol. És így is történt. Kisebb gikszerek adódtak. Mezőbándon például nem találták a listán levő Szabó nevű birtokost, ezért teherautóra raktak egy ugyanolyan családnevű kulákot. Másik három esetben sem találták meg a jegyzéken szereplőt.

Összesen 85-89 birtokost fosztottak meg földjétől (különböző iratok különböző adatai), őket és családjukat teherautóra rakták, s vagy Szászrégenbe vagy Marosvásárhelyre szállították. Az iratok szerint itt kényszerlakhelyet és munkahelyet biztosítottak számukra. Ugyancsak a korabeli iratok szerint 2600 hektár körüli szántóföldet, 973 hektár kerthelyiséget, 4000 hektárnál több erdőt vettek el. A teljes kisajátított terület megközelítette a 10 ezer hektárt.

Hazugságok sorozata

A teremben levő érintettek a történész előadása után elmondták – az iratok nagy része hazugságot tartalmaz. Beczássy Tánja elmondta – az elűzetésük szerdára virradóra történt, ezt édesapja, István is megírta a Bekerített élet című munkájában. Orbók Ferenc szerint a szülei egyáltalán semmilyen lakást nem kaptak. Munkahelyet még úgy sem. „És senki nem kapott, legtöbb esetben jóakaratú városiak fogadták be a kitelepítetteket. Vagy rákényszerítették az amúgy is szegény sorsú városlakókat, hogy osszák meg hajlékukat velük” – mondta. Példa volt erre gr. Teleki Gemma esete is, aki Vásárhelyen egy lyuknyi odúban húzta meg magát. De az író, irodalomszervező Kemény János gróf esete is példázza ezt.

Az elkobozott javak, aranyékszerek, értéktárgyak eltűntek, a „leltározást” az elvtársak rendszerint a borospincében kezdték, aztán napok múlva folytatták kitalált adatokkal. Mert addigra már minden mozdítható eltűnt a házból.

Koszorúzás és ígéret

Az emlékező est végén megkoszorúzták a kitelepítettek emlékére állított kopjafát a Vártemplom udvarán. Jelképesen a legidősebb és a legfiatalabb résztvevő helyezte el a koszorút: a jelenleg tordai lakos, Bogdánffy Botond (a Szolnok-Doboka vármegyei Esztényben volt birtoka) és a Torda melletti Harasztos falu Horváth családjának leszármazottja, Darabont Horváth István.

A résztvevők megegyeztek abban, hogy mindenki leírja családja történetét, azt eljuttatja a Castellum Alapítványhoz, hogy az emlékeket összeállítva rést törhessenek a még meglévő kommunista hazugságok falán, s a következő nemzedékek már teljes valóságában ismerhessék meg az 1949-ben történt kitelepítések történetét.