A szárhegyiekkel ismerkedik a ferences szerzetes

Ki ő, hogyan látja a Teremtőt és a teremtményt, erről beszélgettünk.

– Egy nagyobb közösségből érkezett Szárhegyre Julianus testvér. Hogyan változnak ennek függvényében a feladatkörök?

– Désen egy színes közösségben éltem, voltak ott idősebbek, fiatalabbak, pap- és laikus testvérek. Ott káplán voltam, itt elsősorban szerzetes vagyok, lelki programokat szervezek, Csíksomlyón pedig gyóntatok, misézek, portázok, mikor éppen mire van szükség.

– Menjünk vissza az időbe, és lépjünk be abba a családba, melyben 1977-ben megszületett Gegő István, azaz Julianus testvér. Hogyan volt ott jelen Isten?

– Alapvetően Isten minden családban ott van akár rejtetten, akár látható módon. A mi családunkban hol így, hol úgy, többnyire rejtetten volt jelen. Székelyudvarhelyen laktunk, egy öcsém született még négy évvel utánam. Meghatározó volt életemre, hogy az udvarhely melletti Kadicsfalván a nagyszülőknél sok időt töltöttem. Valahogy faluhelyen jobban szerettem létezni, mint bent a városban. A plébánia szomszédságában laktunk, unokatestvéreimmel gyakran átmentünk, mert Simon Dénes pap bácsi nagyon szerette a gyerekeket. Elég nagy kert volt a plébánia mögött, azt mi tartottuk rendben, szüreteltünk, ennek fejében ő velünk volt, együtt játszottunk, és mi már akkor nézhettünk videofilmeket színes tévében. Egyszerűen jó volt az ő társaságában lenni, így szentmiséken is ministráltam, de csak Kadicsfalván, Udvarhelyen nem.

– Hogyan fogalmazódott meg önben, hogy nem egy világi szakmát választ?

– Nem tudok visszaemlékezni a döntés időpontjára. Amikor még gyerekként először eszembe jutott, akkor félretettem, hogy ezzel még ráér foglalkozni. Nem is mertem nagyon szembenézni vele, mert én egy nagyon beszédhibás gyerek voltam. Hatéves koromban megijedtem, ebből fakadóan nehéz volt nekem a beszéd. Ennek az volt az előnye, hogy iskolában sosem feleltettek, mert nem volt, akit meghallgatni. Csak írnom kellett, így az írás most is könnyebben megy, mint a beszéd, igaz, annyira csökkent a beszédhiba, hogy sokan észre sem veszik.

– Mindezek ellenére mégis vonzotta a papi hivatás...

– Nyolcadik osztályos koromban ez a gondolat gyakran jött elő, hullámszerűen. És a hullámok egyre erősebbek voltak. Elmondtam szüleimnek, édesanyám beleegyezett, édesapám pedig azt mondta, csinálok, amit akarok. Azt láttam, hogy akkor nem repesett az ötletért, de egy-két év múlva megváltozott a hozzáállása, még csak növendék voltam, és már büszke volt arra, hogy a fiából pap lesz.

– Hogyan alakult az az elképzelés, hogy ne plébánián végezzen lelkipásztori szolgálatot, hanem szerzetes közösségbe tartozzon?

– Gyulafehérváron végeztem a gimnázium utolsó két évét, és tizenkettedik osztályban még egyszer végiggondoltam, hogy egy házszámmal arrébb menjek-e, a teológiára. Megfordultam néhány plébánián, a lelkipásztori szolgálat tetszett, benne volt a közösséggel való együttlét, de nem tudtam megfogalmazni, mi az, ami hiányzik. Volt egy osztálytársam, Kis Berni, aki járogatott Szászvárosra, érdeklődött a ferencesség iránt. Érettségi utáneltöltöttem egy napot a többi jelöltekkel, tetszett, jó volt. Elkezdtem vissza-visszajárni. Megtudtam, hogy a jelöltség nem jár elköteleződéssel, hát megírtam a kérést, és 1995 szeptemberében beköltöztem a szászvárosi kolostorba, hogy tisztázzam, mit is akarok. Eltelt egy-két hónap, jól éreztem magam, és el is felejtettem, hogy dönteni mentem oda. Magától megszületett a döntés.

– Pappá szentelése előtt jelmondatot választott. Hogyan hangzik ez?

– Izaiás próféta könyvéből van: „Mondd Júda városainak, íme, a ti Istenetek!” 2005 augusztusában diakónussá szenteltek, majd fél év múlva pappá. Ebben az időszakban Vajdahunyadon voltam, ahol egy adventi szentmisében, a hajnali rorátén az olvasmányból ez a mondat egyből felébresztett mély álmomból. Tudtam, ez az, nem kell tovább keresni.

– Mondd Júda városainak, íme a ti Istenetek! Mit fed ez Gegő Julianus szemszögéből?

– Sok mindenről beszélünk, okoskodunk, sok tevékenység zajlik egyházi és rendi körökben, mégis a mi hivatásunk az, hogy az életünkkel megjelenítsük Istent. Íme a ti Istenetek... ezt lehet közölni élőszóban és a jelenlétünkkel is. Ez egy kihívás tulajdonképpen számomra: élek-e úgy, hogy az embernek, akivel találkozom, eszébe jusson az Isten.

– Hogyha azokat a településeket soroljuk, amelyek lakhelyéül szolgáltak hivatása során, akkor többször kell levegőt vennünk: Szászvárosban volt a jelöltség, Szécsényben a novíciátus, aztán Szegeden a teológia első két éve, gyakorlati évben itthon, három helyen: Désen, Déván és Csíksomlyón. A szegedi teológiai tanulmányok befejezése után következett Déva. Csíksomlyón örök fogadalmat tett, rá két hétre diakónussá szentelték Déván, onnan az út Vajdahunyadra vezetett, onnan jött a csíksomlyói papszentelésére. Szécsénybe kapott kihelyezést, ahol a magyarországi és erdélyi provincia novíciátusa van, segédmagiszter volt. Tehát nevelt, tanított. Milyen volt ez az időszak, amikor a tanoncból tanító lett?

– Egy évvel korábban még én is növendék voltam, aztán egyből nevelő lettem. Én sem értettem, miért döntöttek így az elöljáróim. Kapisztrán atya volt a magiszter, én segítettem neki, együtt beszéltük meg a teendőket, ketten voltunk legfőképpen felelősek a ferences növendékek kísérésében. Ennek a látványos része, hogy órákat tartottunk nekik, és beszélgettünk, jelen voltunk számukra. Egy házban éltünk, voltak feladatok, szerepek... nagy kihívás volt úgy jelen lenni köztük, a noviciátus idején, ami a legmeghatározóbb egy ferences életében, hogy lássa: ilyen egy ferences. Én ennek a feladatnak egyáltalán nem örültem, mondtam is a fiataloknak: itt vagyunk, Kapisztrán atya a példa, és én vagyok az ellenpélda. Humorórákat nem tartottunk a novíciusoknak, de azt éreztettük, hogy ha van valakinek érzéke a humorhoz, az ragályos lehet. Törekedtünk arra, hogy a szécsényi ne egy műkedvelő kolostor legyen, ahol izomból megvalósítjuk a ferences életideált, hanem legyünk azok, akik vagyunk. Nem baj, ha a növendék látja a gyöngéinket is. Nem angyalok közé jött.

– Most a szárhegyiekkel ismerkedik. Milyennek látja az itteni közösséget?

– Még nem sok időm volt erre, sikerült barangolnom egy kicsit a környéken, a világi rendiekkel találkoztam gyakrabban. Érzem, itthon vagyok. Ez a ferences közösség itt, Szárhegyen alapvető feladatának tartja a lelki programok szervezését, illetve házigazdaként való jelenlétet.

– Az ismerkedés során mit mondana azoknak szárhegyi fiataloknak, akiknek a fejében meg-megfogalmazódik, hogy ferences szerzetesek szeretnének lenni?

– Befolyásolni semmiféleképpen nem akarom. A hivatástoborzás tőlem idegen. Nem mondanék ilyet, hogy gyere ferencesnek, megéri, nézd meg, olyan fáin..., ezt nem tudnám mondani. Még annak sem, akiről meg vagyok győződve, hogy százszázalékos: hivatása van. Mindenki fedezze fel magában, mi az ő vágya. Találkozzon saját magával, a vágyaival, és arra válaszoljon.

– Milyen az az Isten, akiből Julianus testvér élete által láttatni akar?

– Az én Istenem a gyógyító Isten. Élettapasztalat ez: a súlyos beszédhibából, logopédus, pszichológus és szakemberek nélkül én ennyire helyre tudtam jönni. Ez csak a kegyelem műve. Ez hivatásomnak egy egészen biztos ismérve. Ez az Isten az, aki a misztériumban tapasztaltatja meg magát. A misztérium szó a görög müó igéből jön, ami magyarul azt jelenti, hogy szemet-szájat becsukni. Vagyis nem lehet róla beszélni, és nem lehetünk neki tanúi. Ezért nem lehet csak szóval mondani: íme a ti Istenetek.