Bedő Imre, a vetőmagburgonya elismert kutatója

Bedő Imre háromszéki, sepsikőröspataki származású, mint mondta, már gyermekként megtapasztalta a nehéz időket. A második világháború előtt, 1938-ban született. „Emlékszem az eseményekre, a háború utáni nagy szegénységre. Anyám papleány volt, az apám, akárcsak a nagyapám, ükapám pedig kántortanító – mivel volt egy kis földjük, kuláknak nyilvánítottak, kisepertek a faluból, mindenünk ott maradt. Ötödikes koromban, 11 évesen már napszámba dolgoztam, hogy meg tudjunk élni, majd elkerültem otthonról, és én kellett megoldjam a problémáimat” – említette. A középiskola elvégzése után orvosi egyetemre akart felvételizni, mert szerette a természettudományokat, de származása miatt nem vették fel.

Ezért két évig nevelőként, helyettes tanárként, adóhivatali alkalmazottként dolgozott. „Mikor elmentem felvételizni, a professzor gratulált, és amikor az eredményeket közölték, nekünk, akiket nem akartak felvenni, mindig 2–3 jeggyel leütötték az általánosunkat, mert nem voltunk társadalmilag megfelelők. 1956 hatására megnyitották a magyar agronómiát, és akkor az orvosi felvételin elért eredmények alapján felvettek. De csak úgy, hogy amikor vittem az eredményeket, azt kérdezték: munkás, paraszt? Mondtam, munkások vagyunk, mert azért, hogy megélhessünk a tanítói fizetésből, apám a kollektív méhészetét is elvállalta, és az egész család segített neki. Azt mondták, hozzak egy papírt erről, és így felvettek” – mesélte.

Az egyetemen a tudományos körök felelősének választották meg, ebben a tevékenységben aktívan részt vett. 1962-ben, a gyakorlóév után több társával együtt a burgonyakutatással bízták meg, akkor került Csíkszeredába.

Erdőalján kezdett dolgozni kutatómérnökként 1962-ben, ahol most a hegyivadász zászlóalj van. „Lovasfogattal jártunk a hegy alól, négy órakor kimentem a mezőre, hétig végeztem a kutatást, utána pedig nappal a többi munkát”. A hatvanas évek elején a nagybani vetőmagtermesztés és vírusmentesítés megszervezése az akkori feltételek mellett nehéz volt. „A mezőn egész nap vizsgáltuk a parcellák vírusfertőzöttségét, olyan is volt, hogy egy kis parcellán a növények tíz százaléka maradt meg, a többit ki kellett szedjük, mert fertőzöttek voltak. A vetőmagtermesztés kritériuma az volt, hogy csak egészséges burgonyát lehet szaporítani. Az államvizsga-dolgozatomban is leírtam, hogy az alapfajták annyira fertőzöttek voltak, hogy az új fajta is megfertőződött, és a termést nem a biológiai értékének megfelelően biztosította, hanem annak függvényben, hogy mennyire volt fertőzött. Azt is mondtam, hogy az addig végzett összehasonlító kísérletek érvénytelenek – nem azt jelezték, hogy mire képes egy burgonyafajta, hanem azt mutatták meg, hogy a fertőzöttség függvényében mennyit termett. Amikor elértünk hat-nyolc-tízezer kilós termést hektáronként, az csak hat százaléka volt annak, amire képes lett volna maga a fajta. Ezért kellet beindítani az országos vetőmagtermesztést” – emlékezett Bedő Imre.

„1966-ban újraszerveződött az egész munka, én alakítottam meg a csíki és gyergyói zárt vetőmagtermesztő övezetet – eljutottunk addig, hogy Hargita megyében 6200 hektáron évente több mint 100 000 tonna vetőmagburgonyát állítottunk elő, amelyből 70 000 tonnát évente eladtunk. Annak az ára a fogyasztási burgonya másfélszerese volt, el lehet képzelni, mennyi pénz került a termelőszövetkezetekhez. Képesek voltunk a szépvízi vagy szentsimoni kavicsos földön is termeszteni, aztán jöttek a külföldi kutatók, és azt mondták, ilyen feltételek mellett máshol nem termesztenek burgonyát. A 25–30 cm-es termőréteg alatt kavics volt” – emlékezett.

Többször ellentétbe került a kommunista tervgazdálkodás diktálta „megvalósításokkal”. „A végén oda jutottunk a hazugsággal, hogy egyes egységek azt állították, 70–80 ezer kilogrammot termeltek hektáronként, amikor én kimutattam a kísérleti állomásnál, hogy a mi vidékünkön öntözés nélkül akármilyen mennyiségű műtrágya-felhasználás is van, az éghajlati tényezők miatt, 54 ezer kilós hektáronkénti termésnél többet nem tudunk elérni. Jöttek a nézeteltérések, mondták, mit kell csinálni, habár mi tudtuk mi a feladatunk. Mindig megmondtam a véleményemet, aztán mentegetőzni kellett, hogy nem tudok tökéletesen románul, nem jól fejeztem ki magamat, mert amit a plénum előtt mondtam, azért be kellett volna zárassanak. Amikor visszavonultam az igazgatói tisztségből, a nyolcvanas években, megkérdezte az első titkár, hogy nem akarok tovább dolgozni? Mondtam, én igen, de adjon garanciát arra, hogy ha megüt a guta, eltartja a családomat. Azt kérdezte, én bolondnak tartom őt? Én pedig azt, hogy ő bolondnak tart engem? Mint kutatóegység, meg tudtam valósítani 40–50 ezer kilós termést hektáronként, és a termelőszövekezetek 70–80 ezer kilogrammot? Olyan gazdaságok voltak, amelyek száz vagon földet írtak be, mint leírt mennyiséget, hogy egy nagyobb átlaghozamot tudjanak megvalósítani. Ezek olyan aberrációk voltak, amelyeket józan ésszel nem lehetett követni” – elevenítette fel.

1970-ben a brassói kutatóintézethez hívták. Tusnádon, ahol három évig végzett vetőmag-minősítést, egy alkalommal a földművelésügyi miniszter is jelen volt, és felvetődött a kérdés, hogy mi legyen vele. „Mondtam, miniszter elvtárs, az a helyzet, hogy van egy csángó hiedelem, miszerint 2000-ben lesz a világvége, s csak az menekül meg, aki a Naskalatra menekül, s az itt van. Mindenki elkacagta magát, s megértették, hogy itt kell maradnom. Amikor lemondtam az igazgatói tisztségről, rá egy évre találkoztam az első titkárral, aki megjegyezte, milyen jól nézek ki, mi a titkom? Mondom, adja be maga is a felmondását. Mindenki elsápadt. Mondom, ne szó szerint értse, hanem úgy, hogy visszavonultam, és kint a hegyen a vetőmagburgonya termesztésével dolgozom, a friss levegő pedig hasznomra vált” – emlékezett.

Tudományos dolgozatokat, értekezéseket írt, munkáját számos díjjal, kitüntetéssel, oklevéllel ismerték el. Közben megszerezte a mezőgazdasági tudományok doktora címet, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja lett. Együttműködött a szakma külföldi képviselőivel is, továbbképzéseken vett részt. „Nagyon jó kapcsolatom volt a magyarországi vetőmagburgonya-termesztőkkel, eljöttek ide, hogy megnézzék, mit csinálunk, fogadtam őket, gondoskodtam az ellátásukról, visszahívtak, minden esztendőben tíz napot, két hetet ott töltöttem, meglátogattam azokat az egységeket, amelyeket fenntartottak, és azokkal az emberekkel tartottam a kapcsolatot, akik a szakmában világszínvonalat jelentették. Azokat a szakfolyóiratokat, kiadványokat rendeltem meg, amelyekre szükség volt” – mesélte.

Az idős szakember nincs túl jó véleménnyel a mai állapotokról. „Az emberek képesek megalkudni a pénzügyi előnyökért, nem merik, és nem is akarják az igazságot kimondani, nem szolgálatot végeznek, hanem harcot vívnak a pozíciókért. Minket egész életünk során a szolgálat vezérelt, ennek kellett eleget tenni, becsülettel, jóérzéssel, emberséggel. Mindig meg voltam elégedve, soha nem volt elég az időm, nem unatkoztam. Jól éreztem magam, s hálát tudtam adni minden este, hogy milyen jó, hogy amit kitűztem, meg tudtam valósítani. S ez sokat jelentett. Az ember elsősorban saját magával kell elégedett legyen, azzal, hogy valamit tett” – zárta a beszélgetést.