Bari: hétvégi gyaloglás az olasz csizma sarkában

Most először próbáltuk ki a majdnem teljesen vonatos közlekedést Brassóból Bukarestbe, kiiktatva a hajnali szemtágítást, a Prahova völgyének kora reggeli tumultusát, és be kell vallanom, ezúttal kellemesen csalódtam a Román Vasúttársaságban. Online, viszonylag egyszerűen lehet jegyet foglalni,

Ahol a Szent Miklós ereklyéit őrzik

Bari repülőterétől a városközpontig tartó 11 km-es utat a legolcsóbb (egy euró, illetve 1,5 euró, ha a sofőrnél vesszük a jegyet) a 16-os busszal megtenni, a legkényelmesebb viszont a 30–40 percenként induló vonatjáratok valamelyike, ami viszont személyenként 5,3 eurót kóstál, és az automatából megvásárolt jegyet felszállás előtt érvényesíteni kell. Mi ezt a verziót választottuk, mert előzetesen a vasútállomás (Bari Centrale) mellett foglaltunk apartmant – egy főre és három éjszakára visszaosztva – nem egészen 100 euróért, de taxival is mehettünk volna, mert négyünknek az sem került volna többe 25–30 eurónál.

Főleg, ha tízpercenként proseccót kóstolgat az ember, mert itt arra bőven kínálkozik lehetőség, a messze földön híres utcai kifőzdék, szendvicsezők kínálatáról nem is beszélve. Mi első nap a „full” gyalogos megoldást választottuk, másnap este viszont – tíz euróért – taxival mentünk be a Szent Miklós-bazilikáig, hogy csak a visszaút gyötrelmeit kelljen elviselnünk.

1350 áprilisiában szállt partra Ortona kikötőjében, és miközben Bariban tiszteletét tette Szent Miklós ereklyéi előtt, és gazdag ajándékokat helyezett az oltárra, Lackfi István erdélyi vajda mintegy 100 vitézzel a város kapujánál őrködött, nem igazán bízva meg annak lakóiban. És mivel a hadjáratokban székelyek is részt vettek, nincs kizárva, hogy valamelyik földink már akkoriban megfordult errefelé.

Proseccó műanyagpohárban

A Nápolyhoz képest patyolattiszta, rendezett Barira ezúttal kétszer három óra jutott, ami elég volt benézni a már említett másik, ugyancsak 12. századi, reneszánsz és barokk részletekkel bővített bazilikába is. Ennek közelében áll a normannok által a 11. században emelt robusztus erőd, benne az ókori szobrokat is őrző Gipsotékával.

A Margherita színház épületére, az ugyancsak vörös színű Kormányzói palotára kívülről áldoztunk pár percet. Az utóbbi előtt áll a 18. századi komponista, Niccolo Piccinni szobra, a róla elnevezett hangversenyterem a városháza épületében kapott helyet. Az Olaszország egyik legnagyobb színházának tartott Petruzelli pedig a parti sétány közelében.

Híres és fölöttébb gazdag Nemzeti Régészeti Múzeumára nem maradt idő – elvitte a hosszú sétálóutcáján való lötyögés,

A 3–4 méter átmérőjű, hengeres vagy négyszögletes alaprajzú, kúp alakú tetőben záródó kis házikóiról, az ún. trullókról híres, általuk varázslatos mesevilágot idéző Alberobellót ezúttal nem vettük fel a bakancslistára, miután tavaly áprilisban már jártam ott. Ezek eredetileg, a 17. században azért épültek ily módon – kizárólag kőből, mindenféle kötőanyag (habarcs) és fa tartószerkezet nélkül –, hogy amikor jöttek az adóellenőrök, gyorsan el tudják bontani, távozásuk után pedig könnyedén visszaépíteni;

Vonattal az olívaültetvények mentén

Ehelyett inkább a Baritól délre húzódó tengerpartra vetettük figyelő tekintetünket, ahol olyan városkák kacérkodtak velünk, mint Polignano a Mare és Monopoli. Van ott persze több is, le egészen a csizma sarka legalsó „szegének” számító Santa Maria di Leuca-fokig, de Brindisi mellett ezek a legbájosabbak, és legalább ennyire nyomós érv, hogy egy nap alatt ennyire futotta.

Természetesen megint csak vonattal! Miért is ne? A 4,5 eurós regionálisvonat-jegy 4 óráig érvényes az érvényesítést követően, közben bármikor le- és felszállhatunk. Emellett

Az „egyetlen város”, merthogy neve ezt jelenti, elsősorban erről, a kikötőt őrző, 16. századi erődjéről, zegzugos sikátorairól, no meg arról a grillezett tintahalról marad emlékezetes, amit az egyik trattoriában szolgáltak fel.

Az egyik szurdokban meghúzódó, hajmeresztő lépcsőzéssel megközelíthető strandján páran lubickoltak a vakítóan kék vízben, de amikor belemártottam a kezem, selymesség helyett a Szent Anna-tó hűvösségét éreztem.

Középkori időutazás

Másnap a történelmi központot alkotó barlanglakásai folytán az UNESCO világörökségének részét képező Materába szerettünk volna eljutni, ám mindenszentek napja, ráadásul szombat is lévén, erősen bizonytalannak tűnt a Bariba való visszajutás több mint 70 kilométeres távolságból. Mint kiderült, előző nap, online kellett volna buszjegyet vásárolni – ez tanulságul szolgált. Helyette ismét a tengerpartot vettük célba, de ezúttal észak felé, és csak vonattal.

Előbb Molfettában szálltunk le arab hatásról árulkodó régi, hámhajós dómja, hosszas filozofálgatásra késztető kikötője és a középkorba visszarepítő, kővel „kipadolt” utcái kedvéért, és aztán következett az ország egyik legszebb templomával kecsegtető Trani.

Hétvégi kiruccanásunkra az egyik halászvendéglő kipróbálásával tettük fel a koronát, hogy legyen, amit legyalogolni vissza az állomásig. Az okosóra tanúsága szerint addigra meg is haladtuk a 40 kilométert, ami két és fél napra számolva nem elvetendő teljesítmény. A vasárnap hajnali 4-re rendelt, fejenként 10 euróba kerülő taxi másodpercnyi pontossággal érkezett, az udvarias sofőr előzékenységében még azt is megkérdezte, milyen zenével szórakoztasson útközben. Ez végképp megerősítette bennünk az érzést, hogy Bari egy nagyon is szerethető város, ahová érdemes lesz még egyszer eljönni.