Jellemző a korabeli politikai viszonyokra, hogy a tervezett magyar–albán összefogás kitejesedését éppen a keresztény Velence fúrta meg alattomos hátbatámadásaival, mesterkedéseivel. Bár személyesen sosem találkoztak, Hunyadiban és Szkander bégben egyébként az is közös, hogy a pápától mindketten elnyerték a megtisztelő Krisztus bajnoka címet – a remélt, készpénzben megnyilvánuló segítségnyújtás helyett.

A kalandor erdélyi báró

A 20. század elején egy másik földink, báró felsőszilvási Nopcsa Ferenc (Déva, 1877. május 3. – Bécs, 1933. április 23.), a Jókai Mór Szegény gazdagok című regényének negatív főhőse, Fatia Negra mintájául szolgáló Nopcsa László hunyadi főispán unokája szerette volna megszerezni magának az albán trónt.

A később akadémiai tagsággal is büszkélkedő jeles paleontológus és geológus azonban nemcsak az első magyar dinoszaurusz-lelet leírójaként írta be magát a krónikák lapjaira, hanem íróként, felfedezőként, kémként, kalandorként is maradandót alkotott, no meg azzal, hogy őt tekintik az első erőszakos repülőgép-eltérítőnek.

Szokatlan neve onnan adódik, hogy apja, Apponyi Gyula huszárkapitány egy előkelő amerikai nőt vett el feleségül. A két világháború közötti Albán Királyság egyetlen albán királya, a botrányos nőügyei miatt kétes hírnévnek örvendő Amet Zogu a fáma szerint egy fényképen pillantotta meg először az akkor 22 éves, bájos kisasszonyt, és menten követeket küldött hozzá, meghívván az 1937. évi tiranai szilveszteri bálra, ahol megkérte: legyen a felesége. A grófi címhez képest meglehetősen szerény körülmények között élő hajadon kapva kapott az ajánlaton, és 1938 áprilisában ki is mondta a boldogító igent.

A királyi párnak és párnapos csecsemőjüknek menekülniük kellett az országból, együtt osztozva a száműzetés sanyarú sorsában. Zogu király végül 1961-ben hunyt el Párizsban, Magyarország fehér rózsája, Geraldine pedig még azután is mindent latba vetett azért, hogy Leka fiát az albán trónra visszajuttassa. Ezt természetesen nem sikerült elérnie, élete alkonyán, 2002-ben, 87 éves korában mindössze annyi adatott meg neki, hogy magánemberként visszatérhetett Albániába, ahol még abban az évben meghalt. Nevét ma is gyermekkórház viseli Tiranában, ahol egyébként Hunyadi Jánosnak is van szobra, sőt teret is neveztek el róla, ám az idegenvezetőnk többszöri célozgatás után sem mutatkozott hajlandónak oda elvinni – bizonyára nem értette, hogy a román útleveles turistáknak mi közük lehetne egy magyar hadvezérhez.

Az albán konyha új arca

Korabeli sajtóhírek szerint

Kezdjem mindjárt a csalódásommal. A hozzávetőleg 500 eurós nettó átlagfizetésükből kiindulva joggal gondolhattunk arra, hogy ott aztán végre olcsón ehetünk-ihatunk, amennyi belénk fér, legalábbis az itteni árakhoz viszonyítva. Ehhez képest egyetlen valamirevaló tiranai vendéglőben sem találtunk 30 eurónál olcsóbb bort, és egyik sem tartozott a legjobbak közé. Na mármost idehaza is igen ritkán adok 150 lejt egy palackért, és csak erősen indokolt esetben, holott a hivatalos statisztikai adatok szerint havonta átlagosan csaknem ezer eurót teszünk zsebre ugyebár.

No meg a vallási tolerancia! A leírásoknak megfelelően tényleg nem találtuk nyomát semmiféle, felekezetek közötti torzsalkodásnak, aminek egyik oka az lehet, hogy a lakosság mintegy 60 százalékát kitevő muszlimok itt mintha mások lennének, mint mondjuk Törökországban vagy Egyiptomban. Ez pedig onnan eredhet, hogy

Helyettük inkább betonbunkereket építettek, de azokból aztán jó sokat – ma is legalább 30 ezret tartanak nyilván belőlük az ország területén.

Az ezerablakos város

Tirana után a Kr. e. 627-ben görög telepesek által alapított, s így ez az ország legrégebbi városának tartott Durrës sem nyűgözött le annyira, mint vártam.

Igaz, az idegenvezető is csak a Kr. e. 2. században épült, a Balkán-félsziget legnagyobbjaként számon tartott amfiteátrumot tartotta érdemesnek megmutatni, benne az 5. századi keresztény kápolnával, falfestményekkel, valamint – kívülről – a nagymecsetet, de például az 15. században épült vár maradványaihoz, a velencei toronyhoz már nem vitt el. Helyette a tengerparton sétáltunk, és a helyi söröket teszteltük.

A Makedónia akkori királya által Kr. e. 314-ben Antipatreia néven alapított, ma 36 ezer lakosú Berat viszont levett a lábamról! Nemcsak csodálatos fekvésével, hanem az Osum folyón átívelő hídjaival, a hegyoldalba sűrűn épített házaival és hatalmas, 13. századi várával is. Naná, hogy ez utóbbiba sem mentünk fel, pedig a régi bizánci templomokért, oszmán kori mecsetekért biztosan megérte volna, de a balkáni népies lakhatási hagyományokat tükröző központja, különleges hangulata így is rendesen megfogott.

Amivel a pápát is kínálták

És végül a borokról is ejtsünk pár szót, ha már azért mentünk, és ha már Vergilius is említésre méltónak tartotta. Állítólag a mai Olaszország területén termesztett szőlőfajtákat is innen honosították oda.

Itt is fellehetők a nagy világfajták, mint mondjuk a cabernet, az olaszrizling vagy a merlot, de a legismertebb az össz-szőlőterület több mint harmadát kitevő helyi fajta, a shesh, amelyből fehéret és kéket egyaránt termesztenek. Ugyancsak jó fehérborokat készítenek a puls vagy pules nevű szőlőjükből is, a kallmet pedig a mi a kadarkánknak felel meg, amit Shkodra városának szerb nevéből (Skadar) kölcsönöztük. Mivel a középkorban ezt a pápák is nagy előszeretettel fogyasztották, senki sem csodálkozott azon, amikor 2014-es albániai látogatásakor Ferenc pápát is ilyennel kínálták.

Az általunk kóstolt albán borokat többnyire úgy jellemeznénk, hogy bőven van még bennük potenciál, de ha nem támasztunk nagy elvárást velük nem szemben, nem okoznak csalódást. Savasságuk lágy, nem túl testesek, ízviláguk visszafogott. Nem azt mondom, hogy nem tudnék élni nélkülük, de egy kóstolást mindenképpen megérnek, mint ahogy az egész Albánia. Ám ahhoz, hogy igazán megismerjük, és tapasztalni tudjuk az albánok legendás vendégszeretetét, a Balkán és a Nyugat sajátos keveredését, négy napnál jóval több időt kell rászánnunk.