Vagyunk, punktum

Engem úgy neveltek, hogy minden ember egyforma, magyar vagy román csak annyi, mint szőke vagy barna, ne ágálj vele, inkább legyél a harmadik csodaszép. Boris Becker sem áll meg az út közepén teniszmozdulatokat bemutatni, a pályán látszik meg, kicsoda; és az apostol is óva intett, senki ne gondoljon róla többet, mint amit lát és hall. Ám van úgy, hogy a helyzet ellenállhatatlanul előhozza az emberből az identitástudatot. Nem büszkeségből, elementáris önbecsülésből.
A huszadik század talán legnagyobb hegedűművésze, Yehudi Menuhin írja önéletrajzában, hogy amikor a szülei New Yorkba érkeztek, és végre egy jó albérleti lakást találtak, a tulajdonos bizalmasan odasúgta: legyenek nyugodtak, itt nincsenek zsidók! Ezután a szülők, akik a minél hamarabbi integrálódás gondolatával érkeztek Amerikába, elhatározták, hogy gyerekeiknek még azért is jellegzetes zsidó neveket adnak, lesz, ami lesz…
Egy moldvai városban tanítottam, amikor egy gyűlésen feldolgozták az ukázt, hogy az Elvtárs forradalmi felfedezése szerint nincsenek többé magyarok, németek és más nemzetiségek, hanem „magyarul, németül és más nemzetiségiül beszélő románok” (ez körülbelül úgy hangzik, mint sárga színű piros autó, fából vaskarika, gömbölyű kockafej) – nagyon vigyázzunk ezután a fogalmazásra. A gyűlés végeztével a párttitkárnő és az igazgatónő hozzám jöttek megkérdezni, megértettem-e? Igen, világos volt. Szóval akkor maga micsoda? Román állampolgárságú magyar vagyok, válaszoltam. A kötelező kivörösödött szemforgatás után (négyszemközt) mindketten rábólintottak: igazam van, nem is vártak más feleletet, csak ne hősködjek. Nem hősködtem, nem szokásom.
Az otromba ostobaság netovábbja kétségbe vonni valakinek az önazonosságát. Nemrég egy férfi, akit halottnak nyilvánítottak, elveszítette a pert, amelyben bizonyítani próbálta, hogy él. Mindenre van indokolás, későn adta be a dossziét. Maholnap egy tízéves fiút elismernek lánynak, ha úgy akarja, egy nemzetrész viszont csak „úgynevezett”, mert nincs papírja. Azaz van, jó néhány évszázados, de az nem érvényes, másik kell, „fentről”. Pedig egy nemzet létét nem vitatják, hanem kijelentik, punktum. És ezt nem valami irredenta horthysta mondta, hanem egy Mihai Eminescu nevű költő.