Szürke

Láttam a téren egy kisfiút. A szökőkutaknál játszott, furcsamód az volt az első gondolatom, hogy nehogy elinduljon a víz, mert szegényt szembecsapja.

– Ábel! – szólt a figyelmeztetés egy nő irányából, aki talán az anyja lehetett, majd elindult a víz. A gyerek pedig felkacagott.

Nem tudom, miért ez jutott eszembe. A finom harisnyámat fölhúztam, a lábam színe más tónust kapott, a ceruzaszoknya eltakarta szinte az egészet. Magassarkút illik venni, fehér blúz kötelező, a zakó szintén. Rúzst kentem a számra, diszkrét smink és szemüveg. A hajamat kontyba tekertem, szinte eggyé vált a tarkómmal.

A tükörbe néztem, és sírhatnékom támadt. Szürke. Ez volt az első szó, ami beugrott. Szürke.

Egy harmincas, talán negyvenes nő nézett szembe velem szigorú, kissé szomorú tekintettel, kritikusan méregetve önmagát. Kezén drága óra, szeme sarkában odaosont szarkalábak – pedig huszonhét sem vagyok. Sóhajtva lemondtam a változtatás luxusáról, a táskámat elvéve bezártam az ajtót.

Kint elöntött a napfény. Időben elindultam – a késés szót hamar kitöröltem a szótáramból – mégis, időt kellett hagyjak magamnak. Szerettem volna élvezni még kicsit a nyár hőségét. Elmosolyodtam a gondolatra. Kamaszkorom óta ünnepeltem a nyarat.

Kamaszkor… Amikor minden álmom az volt, hogy egy lakókocsival beutazzam a világot. Akkor húszféle kiegészítő volt rajtam, metallicás póló, és vidám kitűzőkkel teli övtáska. Elmentem egyetemre, bontogattam szárnyaimat – aztán meglett a diploma.

Akkor megváltozott minden. Már nem voltam diák, nem voltam kedvezményezett – felnőttként kellett élni, számlákat fizetni. A barátaim rég külföldön voltak, Londonból, Münchenből írtak, ha eszükbe jutottam, kérdezgették és felelevenítették az itthagyottakat. Egy barátom kürtőskalácsboltot nyitott itthon, különlegességekkel csalogatva be a családokat, turistákat. Lelkes volt, egyedül csinosítgatta a kávézóvá vált helyiségét, hamar felkapottá vált. Minden reggelt nála kezdtem, szerettem nála inni az első kávét. Aztán egy hétfőn hiába nyomtam le a kilincset, csak egy rideg tábla hirdette: „ELADÓ” Nem tudta fenntartani. Veszteséges volt, nem ment. Amikor azt kérdeztem, mihez kezd, a szokott optimizmusával mondta, majd zabot hegyez.

Odaértem az irodához. Egy bank kirakatában magamra pillantottam, ismét ajkamon volt a keserű szó: szürke. „Le kéne nyomnom a kilincset, eligazítást kérni a savanyú titkárnőtől, magabiztosságot színlelni, és levenni mindenkit a lábáról. Ezután naponta ülnék nyolc órát egy irodában, kardigánban, szürkén, belecsömörölve a szakmába – egy biztos fizetésért.”

És nem ment. Nem tudtam lenyomni a kilincset.

Ábelre gondoltam, hogy hogyan tudott örülni a szökőkútnak. A kacagása betöltötte a teret, mosolyt csalva az öregúrnak az arcára, aki elbújt egy újságba a kávézó teraszán.

Belém nyilallt, hogy meg fogom bánni. „Nem szabad ide bemennem! Nem kell ilyen élet! Várnom kell. Türelmesnek lenni, és hasznosan tölteni az időmet. „

Nem nyitottam be. A park felé vettem az irányt, táskámban tiltakozón zizzent az iratcsomó, szépen összerendezve, de nem érdekelt. Színes jégkását vettem, pirosat és zöldet, galambokat kerülgetve a kockakövön belekortyoltam. Hideg, édes és gyerekkor íze volt. Egy kis bokor mögött találtam egy szabad padot, a játszótér közelében. Lehúztam a kényelmetlen magassarkúm, már nem érdekelt, hogy felfutott a szem a harisnyámon, a hajam szabadon engedtem.

Ünnepeltem a nyarat.

A játszótéren cserélődtek a gyerekek, szüleik félszemmel csemetéjüket figyelve kedélyesen beszélgettek, talán iskolakezdésről, valami receptről vagy aranyköpésről. Már semmi nem volt szürke. Ezer szín mutatkozott, a szépen gondozott gyep harmonizált a kis rózsaszín virágokkal, az épületek sárga színei a buszmegállóban álló néni rózsamintás kendőjével.

Azon járt az eszem, hogy mihez kezdjek most. „Elmehetnék, mondjuk tanítani. A képesítésem megvan hozzá, amíg nem érzem azt, hogy szívvel-lélekkel tudnék tenni valami hasznosat, taníthatnék. Nem kapok annyi pénzt, mint a másik állásban, de elég lenne. Csak itthon maradni, itthon kezdeni valamit. Hanem majd zabot hegyezek én is.”

Sántha Kriszta Hanna