Szegény Csokonai!

Ezerkilencszázöt január végén, a felvilágosodás talán legjelesebb magyar versszerzője halálának századik évfordulóján Móricz Zsigmond mondta, hogy Csokonai Vitéz Mihály a magyar irodalom legszerencsétlenebb költője volt. Persze, hozzá hasonlóan még mások is nyomorogtak, de talán ő az egyedüli, akinek életében nem gyúlt fel számára a könyvkiadás csillaga, még halála előtti hónapokban is a fővárosban cenzorok után járt, hogy engedélyezzék verskötete megjelenését.

És lám, mi is elkövettük a nagy hibát: úgy suhant el mellettünk elhunytának kétszáztizenötödik évfordulója, hogy meg sem emlékeztünk Róla! Pedig szinte páratlan verszenéje, költeményeinek lüktetése, lejtése úgy elzsongat, azokat olvasván, mint az ő korában az irodalomra éhes olvasókat. Mit tudunk, mit tudnak a mai könyvszeretők, a versolvasó ifjak az egyesek által isteni tehetséggel megáldottnak, a szerelmi érzés legavatottabb kifejezőjének tartott debreceni költőről, drámaíróról, népdalgyűjtőről, újmódi eszközökkel oktató tanítóról, aki minden bizonnyal az elsők között volt, akik írásaikból próbáltak megélni. Ez nem ment. Ezért vette nyakába a világot, jobban mondva az országot, gyűjtött, tanított, írt, udvarolt. S közben születtek a versek, a drámák, eposzok, iskolai színjátszók előadásai, országgyűlési feljegyzések, simogató és kemény kritikák.

Mindenben a szépet, a jót keresete, s úgy nézett ki, meg is találta, amikor Komáromban megismerkedett Vajda Juliannával. Az a pár hónap, amennyit együtt szórakozhattak végig, csodálatos korszaka életének. És születtek egyre-másra a varázslatos Lilla-versek, amelyeknek hangulatát, zengését nemigen múlta felül más költő, de a csalódást, a kedves elveszítésének fájdalmát sem tudta senki így elsírni, mint Csokonai. Nagyon fiatalon ment el, s ebben is Petőfihez meg József Attilához mérhető, költészetük pedig úgy következik egymás után, mintha valaki megtervezte volna. Gyerekkora, de iskolás évei sem voltak felhőtlenek. Az aránylag jó anyagi körülmények megszűntek, amikor édesapja meghalt, s a városszéli kis ház, amely búvóhelyet, de dolgozószobát is jelentett számára, a véghez közeledő élet peremén egyszerűen leégett, még nagyobb kétségbeesést hozva magával ez a tragédia. Hiába volt tanulói körök elfogadott központja, humoros események kitalálója és kivitelezője, sem az iskolai szigort, sem a megtörtént szabálysértéseket nem tudta kivédeni.

A vándorlások évei alatt korai Petőfiként jár egyik településről a másikra, egyik iskolából a másikba, városról városra, főúrtól főúrig, de nem ismerték fel vagy el, hogy tulajdonképpen költőzseni próbálja magát és írásait ajánlani, kiadatni. S így járt a szerelemmel is: a viszonzott érzések nem nyomtak latban a lány szüleinél, amikor távol volt Komáromtól, hirtelen férjhez adták Juliannát egy gazdag kereskedőhöz. Ez megalázó volt, sírta el magát gyönyörű, érzelmi telítettséggel megírt utolsó, Lillához címzett levelében. És a kényszer hajtotta bele az utolsó nagy versének megírásába: a nagyváradi gróf Rhédey Lajosné temetésére őt kérték fel búcsúvers írására, a fizetséghez tartozott viszont az is, hogy személyesen ő mondja azt el a temetésen. 1804 áprilisa nem volt barátságos, a gyengén öltözött költő megfázott, s pár hónap múlva, 1805. január 28-án tüdőgyulladásban halt meg, mely betegséget akkor nem tudták gyógyítani. Lilla ötvenöt évvel élte túl, 1855. február 15-én halt meg, hetvennyolc évesen, kétszeri házasság után. Debrecen egyik csendes, kicsi terén megragadó szobor áll, rajta csupán ezzel a szóval: LILLA. Azt írták, amikor elhunyt a kedves, hogy szekrényében, a féltett női fehérneműk alá bedugva átkötött paksamétát találtak, rajta ezzel a felirattal: Lilla-versek.