Szabadság-harcaink

Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc magasztos eszméinek, valamint dicső tetteinek emlékezete örökre beleégett a nemzet lelkébe, illetve tudatába. Onnan pedig sem utasítással, sem parancsszóval, de még fenyegetőzéssel sem lehet kitörülni, mert ez a mi szellemi örökségünk, és az is marad. Éppen ezért az elmúlt 170 esztendőben hiába raktak béklyót a lábunkra és jármot a nyakunkba idegen hatalmak, előbb-utóbb szétszakítottuk és leráztuk azokat.
A székelység első pillanattól és egy emberként állt a Pesten fellángolt forradalom, majd szabadságharc mellé, derekasan kivéve részét a küzdelemből. Olyannyira, hogy több alkalommal is térdre kényszerítette a túlerőben lévő császári és cári csapatokat. És hiába ütötték ki végül kezéből a kardot, a forradalom társadalmi vívmányai megmaradtak, néhány év múlva pedig a nemzet szabadságvágya is kiteljesedett. A nekünk szolga sorsot szánó és rajtunk élősködő idegen hatalom ugyanis kénytelen volt belátni és elfogadni az isteni igazságot, hogy egy nemzetet sem lehet az idők végezetéig rabságban tartani.
Mindezek ellenére Bukarestben a mai napig nem vonták le és vették fontolóra a történelem fölöttébb szükséges tanulságait. Így történhetett meg, hogy nemzeti ünnepünk küszöbén háromszéki megbízottjuk ismételten az erdélyi magyarok és ezen belül a székelyek önérzetébe gázolt. A város központját díszítő piros, fehér, zöld színű óriásszalagok eltávolítására szólította fel ugyanis előbb Sepsiszentgyörgy polgármesterét, majd felszólítás nélkül rótt ki büntetést Kézdivásárhely elöljárójára is. Azzal pedig, hogy mindezt az ország hivatalos jelképei használatát szabályzó törvényre hivatkozva tette, nem csak rosszindulatáról tett újabb tanúbizonyságot, hanem tájékozatlanságáról is.
Dr. Szekeres Attila István heraldikus szakvéleménye szerint ugyanis a belvárosi oszlopokon nemzeti színű szalag van kifeszítve, nem zászló vagy lobogó. A helytartó ráadásul azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a 2001/1157-es kormányhatározat értelmében azon nemzeti kisebbségek, amelyek rendelkeznek országos szintű szervezettel vagy egyesülettel, rendezvényeiken használhatják a saját jelképeiket is. Nem a két város polgármestere sértette meg tehát Románia törvényeit és ezzel együtt az emberi méltóság írott és íratlan szabályait, hanem ő maga.