Ne felejtsünk!

Az egykori Szovjetunió, ma Ukrajna részét képező csernobili atomerőműben 1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor bekövetkezett balesete, a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség (NAÜ) a világ eddig legsúlyosabb nukleáris katasztrófájának nyilvánította. A négyes reaktor felrobbanása óriási mértékű, a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák együttes hatását többszázszoros nagyságrendben meghaladó radioaktív szennyeződést okozott. Ennek sugárzása elsősorban Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország mintegy 320 ezer négyzetkilométernyi területét sújtotta fertőzéssel, de bőven jutott belőle Európa más vidékeire is. Utólagos, környezetet és egészséget romboló hatásait pedig még beláthatatlan ideig nyögi az érintett területek élővilága.

Másnap a történtekről mit sem sejtve és engedvén a tél öleléséből hirtelen kibontakozó természet hívásának, szűk családi körben Bereck festői környékére kirándultunk. Napsugarak cirógatták a tél folyamán kifakult arcunkat, amikor a Szabad Európa Rádió hullámain váratlanul a nyakunkba szakadt az atomszerencsétlenség dermesztő híre.

A kommunista tömb országainak médiája meg sem említette a ránk leselkedő veszélyt, mert a tökéletesnek és sokoldalúan fejlettnek hazudott szocializmusban ilyesmi nem fordulhatott elő. Akkoriban ugyanis itt még javában dühöngött az embereket szellemi rabigába taszító és termelőeszközökké alacsonyító, a kritikát nem tűrő és véleménynyilvánítást megtorló, a tájékoztatást gátoló és lakosságot félrevezető proletárdiktatúra. Így eshetett meg, hogy az ilyenkor szükséges, például otthonmaradást elrendelő óvintézkedések helyett utcára vezényelték a lakosságot. Tömegeket masíroztattak üdvrivalgás közepette a díszemelvényekről integető párt és állami vezetők dicsőségére a munka ünnepének kikiáltott május elsején.

Íme egy a kommunisták számtalan gaztettei közül, amelyek bármikor megismétlődhetnek, ha a feledés homálya borul rájuk, mert az elkövetőik utódai minden erejükkel a tények letagadásán és meghamisításán munkálkodnak. Így próbálják megkaparintani a hatalmat egy olyan rendszer kiépítése érdekében, amelynek „jótéteményeit” mi már egyszer a bőrünkön tapasztaltuk, ezért nem akarunk belőlük újból részesülni.