Nagyapám ostora

Elérkezett az ősz, a betakarítás ideje. Ezer színben játszottak a fák lombjai, s én kislányként mindig ámulattal csodáltam a természet eme csodás színvarázsát. Szerettem a természetben járni már gyerekként is, de még jobban szerettem, ha nagytatám magával vitt a szekerén, bárhová is ment. Örököltem tőle a lovak iránti mélységes szeretetet és tiszteletet. Nem voltam még tízéves sem a rendszerváltás utáni időkben. Majdnem mindenki visszakapta a vagyonát. Új idők, új eszmék.

A kukoricaszedése után nagytatám egy helybeli bácsival – aki gyakran segédkezett neki – elindult az egyik földünkre, hogy hazahordja a kévébe kötött kocsányt. Kislányként repdestem a boldogságtól, mikor nagytata kijelentette, hogy mehetek vele. Gyerekként szerettünk a kocsányok között játszani. Kévébe voltak rakva a mezőn, mi beástuk magunk a halmokba, és azt játszottuk, hogy az a mi mesebeli kunyhónk.

Javában folyt már a munka. Nagytatával a szekéren raktuk el a kocsányt, András bácsi pedig adogatta.

Egyszer arra lettünk figyelmesek, hogy egy másik idős bácsi közeledik szitkozódva felénk. Hallásból már ismertem, otthon egy ideje elég sokat emlegették. Kommunista volt. S most is azt hitte, hogy még abban az időben él. Önkényesen bármit elvehet, ami megtetszik. Így történt a földünkkel is, amelyiken éppen rakodtunk. Magáénak akarta. Egy ostorral jött, hogy nagyapámat, meg minket kikergessen a saját földünkről. Arról a földről, amelyiken az én őseim dolgoztak kín-keservesen. Nagytatám higgadt, bölcs ember volt. Soha nem verekedett, ha nem volt muszáj, és nem is kereste a bajt. De ha bántották, nem hagyta magát, ritka egy erős és bátor ember volt.

Az öreg odajött a szekerünkhöz, és egy ostorral hadonászva kiabált. Jó tíz évvel lehetett fiatalabb nagytatámnál. Én meghúzódtam a szekérben félelmemben. A ló is nyugtalan lett a hadonászásától.

Nagytatám nyugodt hangon és udvariasan figyelmeztette, hogy ne keresse magának a bajt, s menjen haza, de az öreg ettől csak bőszebb lett. Odáig fajult a dolog, hogy elkezdett felcsapdosni a szekérre az ostorral. Nagytatám féltve engem, próbálta csillapítani, de nem sok sikerrel. Egyszer csak ostorcsapást éreztem magamon. Nagyon fájt, mintha tüzes villám járta volna át a testem. Sírni kezdtem. Nagyapámnál, azt hiszem ez volt az a pont, amikor kifordult a béketűrésből. Jobb kezével a gyeplőt tartva, bal kezében az ostor, s úgy elkezdte ütni az öreget, hogy az megbánta azt is, hogy erre a világra született.

– Te mocsok kommunista szarka! – üvöltötte nagyapám. – Nem loptatok, csaltatok eleget eddig? Most is a másé kellene? Ide jössz a földemre? Fenyegetőzöl? Az meg hagyján, hogy kezet emelsz rám, de bántasz egy gyereket? Milyen utolsó gazember vagy te? Na, adok én neked a keservedet! – és azzal úgy elpáholta az öreget, hogy annak a kalapja is lerepült a fejéről. Sorozatosan csattogott az ostor a szemtelen, megvastagodott kommunista bőrén. Az öreg egy idő után jobbnak látta menekülőre fogni a dolgot, s úgy eliszkolt, hogy porzott utána a föld. Mikor felocsúdtunk a történtek hatása alól, indultunk volna haza, de András bácsit sehol nem láttuk. Nagytatám elkiáltotta magát, hogy merre van. Az öreg András bá reszketve, viaszfehéren mászott ki a kévék közül. Nagyon megijedt. Én már sírni sem tudtam, mikor megláttam az öreget, sőt nevetni kezdtem.

Hazafelé nagytatám, így szólt hozzám: fiam, ez a föld a tiéd. Ezért te szenvedtél meg, igazságtalanul.

Szép Annamária