Ismét sugárzik Dancs Annamari

– Hálás feladat hazai közönség előtt fellépni? Végigturnézta a fél világot, érez különbséget közönség és közönség között?

–Szerintem sosem fogom kinőni, hogy Szentgyörgyön ne izguljak. 23 éve állok színpadon, voltam számos országban, különlegesebbnél különlegesebb közönségek előtt, mégis az otthoni fellépések nekem a legfontosabbak, ebben mindig több a drukk és a lélek.

– Kilencedik éve a Budapesti Operettszínház tagja. Miért pont operett? Mire tanította meg ez az időszak?

– Ha visszagondolok arra, hogy nekem az operett mindig is ott volt az életemben, akkor nem véletlen, hogy ez lett az én műfajom, ez az én utam. Kislánykoromban, a Ceauşescu-korban amikor nem volt áramszolgáltatás, akkor apukám mindig a Kálmán-, Lehár-dalokat zongorázta gyertyafénynél. Aztán a Művészeti Líceum után is a klasszikus énektanulás volt az egyetlen lehetőség a továbbfejlődésre, és akkor szereztem operaénekesi diplomát, amikor javában popénekesnő voltam. Akkor még álmaimban sem gondoltam, hogy majd egyszer operettszínésznő leszek. De az élet, na és a Jóisten nagy rendező.

– Előnyére vált székelysége a budapesti közegben?

– Először sem a kollégáim, sem én nem tudtam kezelni a kemény, konok, elszánt székely temperamentumomat. Emlékszem, amikor a Miss Saigont próbáltunk, a rendező nagyon sokszor leordította a fejemet, és mindenki azon csodálkozott, hogyhogy nem török meg, hogyhogy nem adom fel. Aztán idővel én is megtanultam, hogy mikor kell Budapesten az a bizonyos „székely bicska”. Nem mindig, de jó, ha van. Amúgy mindig büszkén hangoztatom a származásomat, ha nem oda születek ahová, akkor biztos nem itt tartanék ma.

– Stázi, Rosemary, Rebecca, Kim, és még sorolhatnám. Van kedvenc szerepe? Melyik karakter áll önhöz a legközelebb?

– Az elmúlt 9 év alatt 24 színházi szerepet játszottam el, több száz előadás van mögöttem, és persze vannak kedvesebbek, dédelgetettebbek ezek között. Nehéz megmondani, mert mindig a kellő élethelyzetben találtak meg ezek a szerepek. A Csárdáskirálynő Stázija az, amit a legtöbbször, négy nyelven is játszottam, a Rebecca akkor jött, mikor lelkileg a leghitelesebben tudtam hozni a karakteremet. Egy olyan szerep van, amit most anyaként még egyszer eljátszanék, ez pedig a Miss Saigon Kim-je. Ebben a szerepben most teljesen más habitussal, lélekkel tudnék színpadra állni, az anya, aki tűzön-vízen át küzd a gyerek életéért.

– Közismert, közkedvelt előadóként a nagy nyilvánosság előtt élte meg élete egyik legnehezebb időszakát. Azóta viszont megtalálta azt a személyt, akire jóban, rosszban számíthat. Hogyan tudja kezelni azt, hogy nemcsak szakmai, hanem magánélete is gyakran terítékre kerül, és sokan véleményt formálnak ez utóbbiról?

– Közszereplőként meg kellett szoknom, hogy nem mindig csak az aktuális szakmai sikereimre, megvalósításaimra kíváncsiak az újságok és ez által a közönség. Azok után, hogy világgá kürtöltük a boldogságunkat a volt férjemmel, sajnos benne volt a pakliban, hogy a válásra is kíváncsiak lesznek. Nem lehetett kikerülni. Aztán volt egy pont, amikor már úgy gondoltam, hogy a példámból talán tanulhatnak. Naiv voltam, szerelmes, és vakon hittem a férjemben, és a házasságomban. Életem egyik legkeményebb időszaka sok mindenre megtanított, egy kisgyerek iszonyatos erőt tud adni még a legnehezebb megpróbáltatások közepette is. Egyedülálló anyaként nagyon nehéz hónapokat éltem meg, miközben a kisfiam a legnagyobb boldogságomat jelentette. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert hamar rám talált a boldogság. Egy év alatt hatalmasat változott az életem. Utólag nem bánom, hogy így alakultak a dolgok, jobban örülök az életnek, mint valaha, a kisfiam és a párom mellett teljesnek érzek mindent.

– Érezte a rajongók szeretetét, azt, hogy sokan szurkoltak, hogy újra megtalálja a boldogságát?

– Nemrég jelentünk meg a párommal egy nagyszabású gálán, ami után persze minden újság, weboldal lehozta a közös fotónkat. Nagyon sokan örültek nekünk, és jól esik látni, olvasni, hogy sok a jóérzésű, jó gondolkodású ember.

– Kívülállóknak az Operettszínház egy csillogó-villogó közeg, de nyilván kemény munka folyik a kulisszák mögött. Hogyan néz ki egy átlagos napja?

– Amikor próbaidőszakom van, az egy igazi logisztikai feladat, hogy minden működjön. Amíg nem voltam anyuka, sétagalopp volt az egész. Most pedig minden perc számít. Reggel 7-kor kezdjük a napot, a kisfiam egy igazi ébresztőóra. Ádámot 9-re viszem bölcsődébe, aztán 10-re beérek a színházba, 14 óráig próbálok. Utána rohanok haza, közben bevásárolok, elveszem a kicsit a bölcsiből, a délutánt együtt töltjük, és ha este is van próbám vagy előadásom, akkor irány vissza a belvárosba. Amióta anya vagyok, utolsók között érek be a színházba, nem akarom elvenni a fiamtól azt a fél órát sem, amit a sminkeléssel, vagy a büfében való fecsegéssel töltenék. Az idő nagyon átértékelődött, amióta ő van, ha éjfélkor fekszem le, akkor is kelni kell másnap hajnalban, hiszen ő játszani akar, vagy éppen az anyukáját igényli.

– Ilyen pörgés mellett hogyan szokott feltöltődni?

– Öntöltős vagyok. Nem tudom, honnan ennyi energia, de azt figyeltem meg, hogy képes vagyok akár egy gyurmázás, vagy főzés, vagy előadás előtti készülődés alatt feltöltődni. Ezt biztos anyukámtól örököltem, ő ilyen örökmozgó. Persze vannak szabad napok, hétvégék, amikor a párommal és a kisfiammal kirándulunk, programokat csinálunk. Szerencsére mindketten szeretünk utazni, az Ádám pedig nagyon jól bírja.

– Milyen gyakran tud hazalátogatni Szentgyörgyre?

– Amilyen gyakran csak lehet, hazajövünk. Sajnos a gyerekem apjával való kapcsolattartása miatt ez korlátozott, de én nagyon fontosnak tartom, hogy a kisfiam megismerje az otthoni világot is, hogy természetes legyen neki a székely közeg, mentalitás, kultúra. 4 hónapos kora óta hősként viseli a 750 km-es autóutat, sokszor mi, felnőttek jajgatunk, hogy már mikor leszünk otthon, míg ő mosolyogva figyeli, és halandzsa nyelven kommentálja a maga körüli eseményeket.

– Másként látja a világot az immár kétéves Ádám édesanyjaként, illetve átértékelődött a saját édesanyjához fűződő viszonya?

– Teljesen megváltozott minden: a világszemléletem, az értékrendem, az anyukámról és az összes anyáról alkotott képem. Azt mondom, hogy minden anya egy hős! És ez valóban így van, nagyon sok mindenben helyt kell állnunk, nőként, anyaként, de a hivatásunkban is. Én azt érzem magamon, hogy érettebb lettem, nagyon sok mindenben szelektálok, az emberi kapcsolatoktól a mindennapi tevékenységekig. És amit imádok, hogy a gyermekem mellett újratanulok én is mindent. Az elmúlt években csak a színház, az éneklés, a karrier és a szűk családom létezett számomra. Ez ma már másképp van, a kisfiam születése újra kinyitotta számomra a világot.

– Vannak meg nem valósult álmai? Mit kívánna magának az év hátralevő részére?

– Nagyon sok jót megkaptam már az életemben, fent a szakállas bácsi nagyon szeret engem. Ha kívánhatnék valamit, az csak az egészség lenne, magamnak és szeretteimnek. Ha egészség van, akkor az ember bármire képes.