Gyerekek tanítója, nevelője

Gyerekként a levelekből, téglaporból, homokból való főzicskélésen, a hintán való éneklésen kívül a „munkába járás” tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Édesanyám könyvelőnő, édesapám raktáros volt, így titkárnőként, ridikülöm a vállamra véve, körbesétálva az asztalt, kezdődhetett az irodai munka: játékok nyilvántartása, leltározása, a sok-sok írás, számolás (lehet ez könnyíti meg mostani papírhalmaim rendszerezését). Aztán nyolcadik végén el kellett döntenem: mi leszek, ha nagy leszek? És a szakmát, ami ma már hivatásommá vált, a szüleimnek köszönhetem, számukra egyértelmű volt, hogy egy lánynak az egészségügyben vagy a tanügyben a helye. Vértől való félelmem segített választani, maradt az udvarhelyi Pedagógiai Líceum.

Tehát úgy kezdtem el a képzőt, hogy a babáimat sose sorakoztattam fel tanórára, nem álmodoztam arról, hogy én valaha gyerekek tudását fogom gyarapítani, kibontakozásukat elősegíteni. Viszont a tanító nénim kedves mosolyát, különleges, simogató hangját, következetességét, szeretetből áradó szigorát vittem magammal, ihletődtem belőle gyakorlati óráim során. Első füzetem mai napig őrzöm kézírásával együtt.

Első munkanapom sem felejtem el, amikor 18. évemet betöltve, szeptember 12-én gyalogoltam a főúttól 5 km-re fekvő Szövérdre, pályafutásom első állomására tele lendülettel, tervekkel, tenni akarással. Összevont osztályban tanítottam 7 gyereket, tanítókisasszonyként olyan tiszteletben részesítettek, amit azóta sem tapasztaltam.

Azóta eltelt 34 év, változott a világ, a rendszer, a társadalmi elvárások, változni kényszerültünk mi is, pedagógusok. De ez szükséges volt ahhoz, hogy eredményesebben támogathassuk tanulóinkat egyedi képességeik fejlesztésében, önálló véleményalkotásra és munkára ösztönözzük őket, a hagyományokhoz való ragaszkodást tudatosítsuk bennük, segíthessünk megélni kudarcaikat, hogy könnyebb legyen majd nekik elfogadni az élet nehézségeit, és legfőképp megmutassuk a lehetőségeket, terelgessük érdeklődésüket, figyelmüket a hasznos dolgok irányába. Mert Szent-Györgyi Albert szavait véve alapul: „Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.”

Mindezek megvalósítása az online oktatás keretén belül nehezebb, személytelenebb lett a tanítás, a nevelés háttérbe szorult. Jelenleg Sepsikőröspatakon tanítok, roma osztályban, ahol a tanulók fele hátrányos helyzetű családból származik. Ezek a gyerekek éheznek az odafigyelésre, szeretetre, nem könnyű megtalálni velük a közös hangot, de ha érzik a feltétel nélküli elfogadást, az őszinte támogatást, csodákra képesek. A munkám eredménye sokkal később mutatkozik meg, a befektetett energia is nagyobb egy hagyományos osztályhoz viszonyítva, de pont ez a kihívás benne. Minde­nik gyerekben meg kell találni a forrást, ahonnan kiduzzad majd a tudásszomja, felfedezni miben ügyes, tehetséges, arra alapozva önbizalmat csíráztatni benne.

A drámajátékok segítenek abban, hogy önismeretre, empátiára, önuralomra, kitartásra tegyen szert, nyíljon meg lelke is, mert ha szenvedéllyel, örömmel végzi a dolgát, akkor megnyílik a tudásnak is. Maria Montessorival vallom, hogy „minden gyermekben megvan a cselekvési vágy és a világmindenség megismerésének igénye, csak annak kibontakoztatását kell elősegíteni.”

Nem lennék őszinte magammal sem, ha kijelenteném, nem gondolkodtam el azon, mostani kamaszként milyen mesterséget választanék. Tettem ezt, mert néha keserű szájízzel tapasztalom a tanügyi rendszerben uralkodó bizonytalanságot, néha kissé fárasztó, hogy csak úgy beledobnak a mély vízbe, ránk kényszerítenek olyan újításokat elfogadni, amit az aktuális tanügyminiszter célravezetőnek talál. És akkor egy nagy papírhalmazban rendet teremtő titkárnőként látom magam, aki mindent igazgatója keze alá tesz, megkönnyítve ezzel annak teendőit. Vagy könyvtárosként érzem régi könyvek illatát összekeveredve a friss nyomdaillattal, miközben lelkesen ajánlom az olvasnivalót vagy segítek szakkönyveket keresni a dolgozatokhoz. Ez utóbbi azért is áll közel hozzám, mert szabadidőm legnagyobb részét olvasással töltöm.

És ha ezt a fotosi erdő melletti udvaromon tehetem madárdal kíséretében, akkor igazán fel tudok töltődni.

Aztán elmúlik a haragom, és ott találom magam újra az osztályban, ahol az ajtó kizár mindent és mindenkit, maradok én a gyerekekkel, ott folytatva, ahol azelőtti nap abbahagytuk, örülve a felfedezések és az alkotások minden pillanatának, erőt merítek a felém irányuló kíváncsi szemekből, az őszinte ragaszkodásból. Az érzés, hogy pont ott, pont rám van szükségük a kis emberpalántáknak, elfeledtet minden bosszúságot, ösztönöz további munkámban.