Földrengés után

Lajos semmiképp nem akarta elveszetteknek tekinteni a leveleket. Egyáltalán nem vette sértésként, ha jelezte valaki: megbolondult, hogy földrengés után címzetteket keres. Vagy a címzettet, vagy a feladót, de el akarta érni a postai inga értelme szerint valamelyiket. Vannak közömbös levelek, ám ha körbejárjuk, valamelyik fél számára nagyon is fontos volt a megírás. Volt ajtó, amelyik megnyílott a kopogására, aztán rikácsoló hang vetette ki azzal, hogy maga ne a földrengéssel keressen szeretőt. Miféle levelet hazudozik éppen nekem?

Az úton egy kerékpáros vitte hóna alatt a járművét. A hang hallatán letette, mosolygott a hangra. Nyugtatólag mondta Lajosnak, ne is vegye fel, ez a nő már ilyen… Fiatalabb korában bizony olyan volt, ágyakba simuló és simító.

– Mit intéz ebben az ítélet-utcában?

– Egy egész postaláda nyomában járok. A földrengés után. Megtaláltam, volt abban huszonnyolc levél. Jó páron ki tudtam böngészni a neveket, utcát. Itt is van valaki…

A kerékpáros kezét törölte a sártól, nyújtotta.

– Talál egy embert itt is. Innen vagy 50 méterre útkereszteződés, onnan felfelé, közel a kicsi templomhoz. Onnan erre az első ház, már ami maradt abból is. Ott üldögél azóta is a vénülő ember. Igaz, elszomorító. Talán tébolyult is. Azért mondom, kérdezze, de készüljön fel. Isten megáldja! Jaj, igen: kiváló műbútorasztalos volt az ember, s nem is olyan vén, mint amilyen lett bánatában. A fia írhatott Angliából.

Lajos előkészítette a levelet. A szennyes víz nyomán a feladó szinte egészében olvashatatlan. A címzett YOM utc… Kiolvashatatlan. Benne a levél hasonló. „……………………alig ismerem a…séget. Rend van. Nehezen, de tanulom… Az a helyzet, apám nevethet, könnyebb kimondani, mint a leírást…”

A ház, amelyet magyarázott a kerékpáros, szembeötlő volt abban is, hogy a félig, harmadáig összeomlott épület mintegy nyitva, belátható. Az épület keleti, egyik falrésze áll, a nyugati mintegy nyitott. A maradék utcarésszel szemben ült, keletnek háttal, és nézett bele a világba egy öregember, támlás széken ülve, egyik kezében jókora kifli, abból csipegetett. Lajos mindenre felkészülten kereste „a romlás virágait”. Baudelaire, a francia költő többet segített neki a címzettek kutatásában, mint a hivatalok; a szomorúságot szokni kell, és én ezt teszem.

– Jó napot, bátyám. Tudnánk-e beszélgetni egy keveset? Felmennék, de hogy?

Ahogy lassan, de lassan emelkedett fel a töltött, szinte elegáns székéről, Lajos hallani vélte csontjai recsegését. Derékig emelkedvén, a két karja még lelógott, aztán föl, fönnebb a két váll, kimeredtek szemei, belebámult a maradék első emelet padlójáról a fiatalember arcába.

– Bocsásson meg, ha zavarom. Egy levéllel járom az utcát…

Fölmutatta az úgy ahogy kiegyenesedő embernek. Az ég felé. Az utcán szinte senki, ez a szenvedő városrész. Meg aki a romokon kiegyenesedni szeretne. Az ember már egyenes. Csípőmagasban lassan kiteregeti tenyereit a lenn szólaló felé, és ki tudja, hány s milyen fájdalmas hallgatás után, szinte ordítva: A fiamék-e? Igen-e? És ez mintegy választás előtt: mert ha nem, hát nem is…

Lajos fölszól: lehet, hogy igen. Az ember egész testében megrázkódva kiáltja, lemegyek, várj!

– Várok én, mert azt se tudom, egy romra hogyan lehetne fölmennem.

Az ember megérkezett valahonnan hátulról, megint kérdezi, a fiamék-e? És viszi Lajost gerendák között, ülteti egyikre.

– Mi van? – Gondozatlan arc, sovány, a több napos szakáll alatt értelmes.

– Egy döglött postaládában több levelet találtam. Ezt is. Annyit tudok, hogy nyugatról jött. Tetszik látni, a címzésből annyit kisilabizáltam, hogy talán ez, éppen a Sólyom utca… Nem?

A bal tenyere hátára borítja az öreg a rég ázott papírt, folt, folt, akkor mered a néhány szóra, betűkre.

– Félek. Megint félek. Attól félek… a címzettektől félek, akiket keresek. Marha vagyok, vagy babonás?

Olvassa, és látom a szőke szakálla mögött a mosolyát. Tenyere a keze hátán leborítja a maradék levelet, mintha melengetné, szárítgatná.

 – Ő az, a fiam… tudok menni.. múlva… erős, ne hagyják el magukat… – böngészte az apa.

Lajos, a leendő filológus ilyen férficsókot sose kapott. Az az ember nem ordította, nem üvöltötte, csak kimondta rettenetes boldogan, hogy van Isten. Lajos hitte, mintha ama keresztről hangzott volna. – Azt telefonálta a rengéskor, nem tud jönni, de hamarosan… Itt a levél, azt írja, hogy jön. Köszönöm szépen, hogy elhoztad a föld fenekéből is. Messze van London. Visszaépíteni, ami omlott. Fiam, fiam…

És szorította valaki más ember egyetemista fiának a karját.