Erdély kevésbé ismert kuriózumai (5)

A vasutat építő derék taliánok a Sissi-forrástól jobbra, 15 m távolságra, a domboldalban egy emlékművet is emeltek az imádott császárné és királyné tiszteletére, aki a történelmi Magyarország területén lévő vasutak és utak építésének lelkes szorgalmazója, sokszor mecénása volt. Szobrai, emlékoszlopai a monarchia területén ezért kerültek legtöbbször a közutak, vasútállomások, vasutak mellé. Ma már igen kevés maradt meg belőlük, különösen Erdély területén. Ezért is meg kéne becsülnünk, amink van!

A lóvészi Erzsébet-emlékműnek csak balra dőlt, ferdén álló talapzata dacol még a teljes leomlás veszélyével, amihez már nem kell emberi kéz, hamarosan elvégzi egy nagyobb esőzés is! A zömök talapzat tetején a szép császárné mellszobra nézett le az előtte lévő vasútra és alagútra – állítják a környékbeli öreg csángók, de erre mindeddig nem került elő semmiféle hiteles bizonyíték. Valamiért mégis hiszem, hogy igaz, amit mondanak, mert a mesék a lélek balzsamai, jól esik kételkedés nélkül elfogadni őket.

Az emlékmű vasút felőli oldalán egy 1 x 0,9 m-es kőtáblát helyeztek el, amelyre az „ERZSÉBET KIRÁLYNÉ EMLÉKÉRE 18” feliratot vésték és fugázták fekete festékkel. A felirat fölött a magyar koronás címer, alatta két babérággal egészítette ki a kompozíciót. Mint tudjuk, 1918 után Erdély sorsa megváltozott, ami nem kerülte el még ezt az eldugott szegletét sem a mi vidékünknek. A mellszobrot, ha létezett, nagyon hamar eltüntették az alagút őrzésére kirendelt katonák, a kőtáblát pedig össze-vissza lövöldözték, de a talapzat teljes ledöntéséhez valószínű nem volt dinamitjuk. Az egyik lövedék az évszám második részét tarolta le, így csak a 18-as látszik.

Utána fehér színűre meszelték, majd 1945 után cementes malterral befödték az egész megroncsolt felületet. Ez azonban nem bizonyult időtállónak, és a vidékünkre jellemző hideg, nedves klíma megtette hatását. A vékony és rossz minőségű malter lepergett, és a felirat újból napvilágra került. Gondolom, a fedőréteg lepusztításában egy-egy szorgos kéznek is szerepe volt, akik kissé besegítettek a természetnek! Az eltelt 40 évben láttam a feliratot olvashatatlan állapotban, láttam újrafugázva is. Valaki mégis csak gondol rá olykor-olykor!

Kicsi hely az Utusalj-tető alatti alagút és környéke, mégis a kedvenc őszi túrázó célpontjaim közé tartozik. Már csak azért is, mert a lóvészi állomásig vonattal jöhetek, és onnan tovább azt az egy kilométert sétálva is kibírom. Ilyenkor a legcsendesebb a táj, és a langyos napsütésben kiülhetek az öreg őrház eresze alá az ezüstösre aszalódott fűre, és gondolatban visszatekerhetem az idő gomolyáját a kezdetekig. Elképzelem, milyen lehetett az ifjú őrház, a Sissi kútja és az Erzsébet-emlékmű, amikor a másság gyűlölete és a primitív intolerancia még nem tett kárt bennük. De ugyanakkor hagyom előreszaladni gondolataimat, és elképzelem, mi lenne, ha egyszer az őrházból turistamenedék lenne, a pincében egy kis bárral, és a nyolc szobában éjjeli szállással. A forrást és az emlékművet felújítanák, környéküket tisztán tartanák, és netán egy csoda folytán a megyei műemlékvédők is felfigyelnének rájuk, és védelem alá helyeznék az itt lévő több mint 100 éves emlékeinket. És ha mindennek a tetejébe legalább egy hengerelt erdei út épülne a Rákos-patak mentén – az volna az igazi főnyeremény! Akkor már jöhetnének a turisták, idegenből is, biztosan nem vallanánk szégyent.

Zsigmond Enikő