Erdély kevésbé ismert kuriózumai (3.) – A rongyos kút

Torja felső végénél, a bálványosi út mellett szerényen csordogál a Torja-pataka. Jobb oldalát alacsony, erdősörényes dombsor kíséri. A bükkfaerdő csak a dombok közepéig ér, alatta szelíd lejtésű legelők, kaszálók következnek egészen a patakig. Ha az erdőhatárt figyeljük, feltűnik, hogy az egyenes vonalú fasor egy helyen derékszögben megtörik, és az erdő lehajlik a falu utolsó házai felé, a patak partjáig. Ezt a lehajló erdőszegélyt keskeny ösvény kíséri felfelé a domboldalon, addig ahol az erdő 90 fokban megtörik. Itt az ösvény kissé meredekebbé válik, eltűnve az erdőben. Tíz–tizenöt méter után a fekete agyagos talajon lefelé szivárgó csermelyre bukkanunk. A víz egy jókora, kerek, fekete gödörből szabadul ki. A levegőben enyhe kénszag terjeng, ami napsütéses időben kevésbé érződik, ha viszont be van borulva az ég, akkor erősebb a kotlóstojás szag. Ezen a helyen minden sötét, nyirkos és barátságtalan. Még a forrás körüli fákra aggatott színes rongydarabok, szalagcsíkok sem teszik derűsebbé a látványt. Sőt! Az ember úgy érzi, boszorkánytanyára bukkant, ahol nem volna tanácsos megvárni az éjfélt.

Ez a torjai Rongyos-kút, vagy ahogy a helyiek nevezik, a Szemmosó-kút. Akinek a szeme könnyezik, ég, vagy homályosan lát, az eljön a cseppet sem bizalomkeltő gödörhöz, megmosva beteg szemeit, miközben színes szalagot, vagy csíkká tépett rongyot köt a forráshoz legközelebb eső faágra, ezt mormolva: „Úgy hagyjon el engem a betegség, mint ahogy én hagylak itt, te fancsika!” Ezzel aztán meg is van a fohász. Biztosan használ, és ártani meg nem árt. Aztán merít a vízből egy üvegecskével, zsebre teszi, és hazaballag. Otthon többször megismétli a szertartást, most már varázsige nélkül, amíg a víz el nem fogy. Ha javult a beteg szem, nem volt hiábavaló a csodaforrás felkeresése, de ha nincs meg a kellő eredmény, többször is meg lehet ismételni a zarándoklatot. Csak az aszfaltos útról kell letérni a házak között, az utolsó balra induló leágazáson, egy keskeny utcácskában. De ilyenkor ne felejtsük el a csíkokra tépett lepedőt vagy egyéb használaton kívüli fejkendőt, zsebkendőt!

Kezdetben nem hittem, hogy valóban létezik a Rongyos-kút. De amikor vagy tíz cigánygyerek lelkesen elvezetett oda, miközben egymás szavába vágva magyarázták a forrás történetét, akkor már hittem pöttöm idegenvezetőimnek. Tőlük tudom, hogy a torjai öregek, amióta világ a világ, mindig ezzel a vízzel mosták beteg szemeiket. A szokást valahonnan keleti őshazánkból, a mongol pusztákról vagy Etelközből hozta népünk magával, ahol imazászlók helyett tépett rongycsíkokat áldoztak a víz szellemének, köszönetképpen. Már maguk sem tudják miért, de még mindig mondják a „varázsigét”, ami valamikor talán hosszabb volt, vagy másképp hangzott.

Beleborzongok az élő múlt ezen üzenetébe, ami még nem kopott ki népünk emlékezetéből. Nem baj, tartsanak csak minket, székelyeket primitíveknek, akár együgyűeknek – szívesen vállalom ezt a primitívséget! Pedig tudom a csodaforrás titkát. Egyszerű édes, kénhidrogénes víz, amit a közeli Csomád vulkáni kürtőjéből megszökött gázok gerjesztenek, frigyre lépve a talajba beszivárgó esővízzel.

Hasonló „szemvíz-kút” több helyen van a mi vulkáni vidékünkön, mint például a bodoki Vásár-patakban lévő kénes források, amelyek szintén rongyosak! Igaz, nagyon elhanyagoltak. Jó volna, ha a bodokiak úgy kezelnék, mint a falu különlegességét. Nem ártana ráirányítani a turisták figyelmét, néhány rongyot felkötözni a kitisztított források fölé, és turistatáblával látni el az oda vezető út kezdetét.

Vannak, amelyeket elfelejtettek, vagy egyszerűen eltűntek, mint a málnásfürdői, hajdani mofetta előtt lévő kerek kőköpűbe foglalt szemvíz, amely csak gyerekkorom emlékei között él. Hol van azóta a kőből rakott mofetta, és hol van az alóla kifolyó szemvíz?

Ugyanez a helyzet a bálványosi Apor-lányok feredejével is, más néven a Timsós feredővel (újabban sajnos Izvoare Tămăduitoare), ahol a hozzá nem értők bőszen hirdetik, hogy ezek az apró, timsós-kénsavas (vitriol) források szemvíz-források! Hát nem, kedves új keletű, mindent tudó doktorkák és docensek! Mert ha valaki ezek vizével kezdené kenegetni a szemét, megvakulna! Ezek a fortyogók soha nem voltak szemvizek. Ami a Timsós feredő közelében volt, az eredeti szemvíz, az már régen nem létezik. Elbuldózerezték a bálbányosi út modernizáláskor, valamikor a ’70-es évek elején. Ezért nem árt néha a helyszínen ellenőrizni a 60-80 évvel ezelőtt megjelent, régi leírásokat, és nem átmásolgatni egyik dolgozatból a másikba!