Erdély kevésbé ismert kuriózumai (13.) – Sarmizegetusa Regia I.

Az ókori Dáciát Kr. e. az I. században a határait védeni kényszerülő római birodalom tovább fenyegette. Az Erdély, sőt Besszarábia területére is szórványosan szétterülő törzsek még jó, ha legalább laza szövetségben éltek! Tulajdonképpen állandó belharc folyt közöttük a totális hatalomért. Végre Burebisztának (Kr. e. 82–44) sikerül ideig-óráig egy akolba terelni a dák nyájat. De az egyesülés nem sikerülhetett valami jól, mert hamar lázongás tört ki, és egy csetepatéban maga Burebiszta (görögösen Boirebisztasz) is otthagyta a fogát. (Úgy látszik, ennek a dicső népnek, el a románokig, az „unirea” volt mindig a rögeszméje!)

Ekkor már a magát hol dáknak, hol tráknak nevező nép két rétegre tagolódik. Az „alantas” réteg a hosszú hajúak (görögül: kométai, innen az üstökös neve is a hosszú „lófarkával”) és a „vezető” réteg, a süvegesek (görögül: pilophoroi), legalább is Sztrabon szerint. Úgy látszik, a dák kucsma egyféle rangjelző-viselet lehetett! Ez a trák-dák rokonság is gyanús, és nem tagadható le, hiszen a Balkánt belakó trákok szintén dák nyelven beszéltek, és fordítva. Csupán földrajzi elhelyezkedésük szerint különböztek. Akkor most már dákok vagy trákok? Ezt még mindig nem döntötték el véglegesen a történelemtudósok.

A latinul pilateusok vagy süvegesek nem ettek húst, nem ittak bort, és a szexet is csak módjával művelték. (Micsoda önmegtartóztató nemesi réteg!) Iosephus Flavius, a szinte kortársnak mondható zsidó történetíró az esszénus szektához hasonlítja őket (esszénusok: Mózes törvényeit szó szerint betartó zsidó csoport, Qumran és a Kármel-hegy környékén, a Holt-tenger mellett éltek).

A széteső, meggyengült Dácia vezetője egy Dekaineosz nevű pap lett, aki végre feltalált a pogány dák népnek egy istent, Zamolxist. Ezt a zűrzavaros időt próbálta kihasználni Julius Caesar, akit pechjére Kr. e. 44 március idusán össze-vissza szurkálgattak a Forum Romanorumon. Így Dácia meghódításából nem lett semmi. Egyelőre!

Kr. e. 29-ben az akkori dák vezér, Kotiszo vereséget szenvedett Macedónia helytartójától, és a sikertelen uralkodó népe szétszéledt, azaz öt törzsre szakadt. Ezt az öt törzset regulázza meg örökre Marcus Vinicius konzul Kr. e.11-ben. Az öt „dák” törzsből valójában három kelta és egy basztarna, vagyis germán törzs volt! Most már érthető, miért nem lehetett egy erős, egységes Dáciát összekovácsolni? Mert a Kárpát-medencén keresztül-kasul portyázgató idegenek (most nem célom mind felsorolni őket) még egymás nyelvét sem értették!

Vinicius után a dák hatalmi övezet gyakorlatilag Erdély délnyugati részére csökkent. A szarmaták egyik törzse, a jazigok egyre bennebb szorítják a dákokat a Marostól a Pathissusig, vagyis a Tiszáig. Ma már nem állapítható meg, hogy Dáciában ekkor mennyi dák élt, de feltétlenül csak egy kis részét alkották a teljes lakosságnak. Dák írásbeliség nincs, és nem is volt, mint nekünk a rovásírás. Csak a görög történészek Sztrabon, Pedaniosz és Dioszkoridész jóvoltából maradt ránk néhány tulajdon-, földrajzi és gyógynövény-név. S ezekből is az albán kapcsolatok rajzolódnak ki leginkább.

Több jelentéktelen „királyocska” után később jött Decebal. Uralkodása (87–106) előtt a római támadások valamilyen szerencsés véletlen folytán elkerülik Dáciát. Vagy talán nem is volt véletlen? Nem, mert most inkább a dákok támadják gyakran a birodalmat a Duna mentén. A vérengző Domitianus császár idején Dacia un. kliens-királyság lett, azaz a két hatalom békét kötött egymással 12 évre. A történelem fintora, hogy végre egy eszes és bátor vezető kerül Dácia élére, de ugyanakkor ő lesz az utolsó uralkodójuk is.

Öngyilkos halála után a dák nép eltűnik, szétszéled vagy beolvad a velük egy földön élő más népcsoportokba, mert az csak mese, hogy békésen összeborultak a rómaiakkal! A meghódított területen nem is római légiók tartották a helyőrségeket, hanem Hispániából (Spanyolország) átdobott cohorsok (1 cohors 4800 fő). Dácia meghódítója, Traianus, maga is hispán volt, aki Sevilla mellett született, és később szép karriert futott be a római birodalomban. Először a meghódított Észak-Germánia helytartója; majd, mint Nerva császár fogadott fia és trónörököse tündököl a római politika színpadán. Megfontolt intézkedéseinek és hadvezéri talentumának köszönhetően az ókorban ő növelte a legnagyobbra a római birodalom határait.

Nem tudjuk pontosan, mikortól állt Szármizegetuza vára, de Burebiszta előtt már biztosan igen. Erre utal az európai megalit építkezésekkel való hasonlósága. Az is lehet, hogy ő csak „megörökölte”, és tovább fejlesztette, dacára a román történészek állításainak, hogy ez Burebiszta eszéből pattant ki.

Az biztos, hogy a dák főváros, Sarmizegetusa a Traianus-i háborúk idején nehezen bevehető erődítmény volt. A Duna-menti tartományokat gerillaháborúval zaklató dákok ellen 101 és 106 között két hadjáratot vezetett (101–102 és 105), amelyekben győzedelmeskedett, és Dáciát a birodalom új provinciájává tette. Győzelméhez nagyban hozzájárult zseniális építésze, Apollodoros faszerkezetű dunai hídjának megépítése Drobétánál, nagyjából a mai Turnu Severinnél.

A szenátus a nagy győzelem elismeréséül diadaloszlopot állítatott a római fórumon, amelyet ma „Traianus oszlopa” néven ismerünk. A csigavonalban felfutó faragások aprólékosan kimunkált domborművek, ahol öltözékük szerint jól elkülöníthetők a római katonák és a dák harcosok. A dák főváros, Sarmizegetusa Regia lerombolása után Traianus saját kényelmes fővárost alapított, ahol nem kellett az égig mászni. Sarmizegetusa Ulpia Traiana romjai ma is a 68-as országút mellett láthatók, az Erdélyi-Vaskapu közelében, a Hátszeg-Karánsebesi út mentén.

A római uralom 271-ig tartott, amíg Aurelianus császár ki nem ürítette a területet itt hagyva csapot-papot, azaz a valutának számító sót, a gazdag arany- és vasbányákat – a Kárpát-medencébe özönlő vándor törzsek nagy örömére! A „modernül” kiépített Dacia, ahol több ezer kilométer úthálózat, tíz város és száz katonai erődítmény épült, közel 170 éves római uralom után ismét a barbárok földje lett, alapja a középkori települések létrejöttének.

Zsigmond Enikő

(folytatjuk)