Először az óvó néni figyelt fel rá

– Formatervezéssel, majd reklámgrafikával foglalkozott, azonban évek óta már elsősorban fest. Mi miatt döntött végül emellett?

– A döntést az élet hozta. A formatervezéshez szükséges ipari háttér megszűnt a térségünkben, költözni nem állt szándékomban, a távmunka pedig a ’90-es évek elején még fikció volt. Ekkor jött a reklámgrafika, mint új megélhetési lehetőség és egy új munkavégzési forma is a magánvállalkozás megindításával. Később háttérbe szorult a reklám az újonnan megjelenő konkurencia végett is, és a belsőépítészetre, valamint grafikai tervezésre váltottam. Ez a szakmámhoz is közelebb állt, és mai napig művelem, ha nem is hangsúlyosan, és ha van megrendelés. Következett a magánszféra és a stressz mellőzése, és elszegődtem az államhoz. Jelenleg a Hargita Megyei Kulturális Központnál a vizuális művészetek terén tevékenykedem, azt koordinálom. Ez a tevékenység eddig is része volt az életemnek, a műterembe viszont az alkotni vágyás irányított. Egy művész csakis akkor nevezheti magát alkotónak, ha abban is él, ha ez az életformája, és ha ez egy belső kényszer eredménye.

– Hogy érzi, mikor mutatkozott meg legelőször a tehetsége? Kiket tart mestereinek?

– Legelőször az óvó nénim figyelt fel, hogy ügyesen matatok a gyurmával, aztán a csíkszeredai Művészeti Iskola ötödik osztályába kerestek tehetséges diákokat, és engem is kiszúrt Márton Árpád és Gaál András művésztanár, akikhez ma már szakmai és baráti viszony fűz. Mellettük Ferenc Ernő és Sövér Elek ültették el a művészet csíráját bennem. Ezek után már nem volt megállás. 1974-ben már Marosvásárhelyen folytathattam ilyen jellegű felkészülésemet. Az alapokra itt sikerült olyan meghatározó továbbképzést kapnom, ami egyenes utat fogalmazott meg bennem a jövőmet illetően. Olyan tanárok tanítottak szakmára, művészetre (mert a kettő nem ugyanaz) és készítettek fel az életre, mint Nagy Pál, Török Pál, Hunyadi László, Kiss Levente, Bordi Géza, Barabás Éva, Molnár Dénes. Mellettük az elméleti tanárok is egy nagycsalád tagjaként pátyolgattak minket. Innen egy, azaz két lépésre volt a főiskola, ahol mondhatom, hogy a legkomplexebb szakra mentem. Ami itt történt, az már életszemlélet-formálásnak számított. Salvanu Virgil katedrafőnök-építész, akit mentoromnak tartok, továbbá Cristea Viorica, Cheptea Savel, Veress Pál, Szederjesi András, Kröbl Mária összeforrott tanári gárdaként, sűrítve tömték belénk az életben való helytálláshoz minden szükségest.

– Hogyan néz ki egy napja a műterembe?

– A műterem az a hely, ahová nem program szerint járok. Általában késő délután indul itt az élet, mert a kultúránál a délelőtti munkám kitölti az időm, a hétvége általában a családé, de csak általában. A műterem nem menetrend szerint működik, hanem olyankor húzódom vissza ide, amikor úgy érzem, van közlendőm, vagy ha netán van valami sürgős munkám. Az ittlét pedig addig tart, amíg a lendületem alább nem hagy. A műterem egy kis szentély, ahol egyedül lehetek. Itt lehet az élményeket rendszerezni, letisztázni és keresni azt a módot, amiként a legmegfelelőbben rögzíthetem. Nem kerülöm az emberek társaságát, de értékelem az egyedüllétet.

– Leírná a folyamatot, hogyan készül el egy alkotás?

– Általában nem készítek vázlatokat, firkákat. Mindez a fejemben történik meg, így sokkal nagyobb a lehetőség a munka közben is alakítani a látványt, mert nincs előre kőbe vésve. Gyakran több munkán is dolgozok párhuzamosan. Ez izgalmas dolog, mert visszahatnak egymásra, olykor egyik munka ráébreszt arra, hogy az előzőn mit kell még megoldanom. Így születnek néha a sorozatok. Ezek jóformán lélekképek. Sikerült eljutnom arra a szintre, ahol megszabadulhattam a figuratívtól vagy akár a realitás elemeitől, és a színek, formák együttese révén képes vagyok tömör érzelmi állapotokat kifejezni. Szerintem általában az a jó képem, amelyiket egy alkalommal megfestek. Ehhez nagyfokú koncentrálásra van szükség. Ilyenkor a külvilágot teljesen kizárom. Persze, vannak alkotásaim, amelyekhez vissza-visszatérek, de nem ez jellemez. Egy alkotás akkor lesz kész, amikor én elégedett vagyok vele. Ilyen egyszerű. Aztán aláírom.

– Mik a tervek a jövőre nézve? Hogyan látja Botár László útját a továbbiakban?

– Ha folytatni tudom a megkezdett sorozataimat, az már elég is rövidtávú tervnek. De a keresgélés mindég felajánl valami újat, amivel élni kell, és menet közben felzárkózni a kihívásokhoz. Még mindig egy dinamikus, változó jövőképem van. A szervezőmunka természetesen megy tovább, még ha vírusok jelentkeznek, akkor is megtaláljuk a módját annak, hogy kellőképpen propagáljuk a művészetet, de a tényleges kapcsolatok emberközeli élményeinek biztosításával képzelem a jövőt.

(A teljes interjú a Vigadó Művelődési Ház Facebook-oldalán olvasható: https://www.facebook.com/vigadoart.)