Egy előre bejelentett kalamajka krónikája

A hazai magyar média, mint írtuk, egyelőre megtelik a százéves székely-magyar szenvedéstörténet újabb fejezeteivel, a publicisztikák ismételten felsorolják a döntés és az azt követő állapot fájdalmainak a tüneteit, Versailles, Wilson, igazságtalan nagyhatalmak, a cserbenhagyás okozta frusztráció minden részletre kiterjedő elemzésével.
Amitől többnyire a szerzők érzik jobban magukat, a józan erdélyi magyar aligha, hiszen az tudja, nem is kell megkérdeznie a leg­első cselédkönyves medikust, hogy fájdalmainak okát kell megszüntetni.
Ezen okok közül pedig a legelső az alkotmányban található, amit legelső bemutatásakor (1991-ben) a magyarság legitim képviselőinek le kellett volna söpörniük az asztalról azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen alaptörvénnyel tovább nincs, amit tárgyalnunk. Majd, ha lesz jobb!
És ezt nem föltétlenül az első szakasz első cikkelye miatt kellett volna tenniük (lásd a nemzetállam megfogalmazást!), hanem a hírhedt 152-esbe betonozott, úgynevezett örökérvényűségi klauzula miatt, amelyik egy jogi csavarokra felfűzött 22-es csapdája.
Lesöpörjön az RMDSZ? – kérdezzük ma. Bizony, az 1990-es választások után Románia második legnagyobb pártja volt, több mint egymillió magyar szavazatával a háta mögött, akkor volt esedékes bejelenteni, hogy mit akar a magyarság – és hogyan vélekedik a román alkotmányról.
Utólag siránkozni meg ugyancsak értelmetlen, viszont szép új legitimációt teremtene az RMDSZ-nek, ha, mint azt Puskás Bálint volt alkotmánybíró józanul megfogalmazta, „az RMDSZ komolyan venné magát és az autonómiáért folytatott harcot, akkor összegyűjtene ötszázezer aláírást az alkotmány módosítására, és azzal együtt nyújtana be egy jogi szempontból kifogástalan módon megfogalmazott autonómia-statútumot” [nem az általa elemzett Kulcsár-Terza által benyújtott statútumot – szerk.].
Alighanem egy ilyen lépésnek lenne értelme, mert annak, hogy esélytelen tervezetek cocókáztatásáról irkáljunk egymásnak (magyar publicista magyar olvasónak) populista-demagóg szövegeket, miközben a kérdésben legalább ugyanannyira érdekelt román politikum semmiről sem tud, nincs értelme, erdő- és villanyáram-pusztítás csak. Arra meg gondolni sem merünk, hogy az autonómia-tervezetek gyakori felemlegetésével (miközben annak gyakorlati kivitelezésével érdemben nem foglalkozik senki) egyesek netán politikai tőkét próbálgatnának összekuporgatni…
Kettős választási év, és százéves Trianon, soha jobb alkalmat nem találni arra, hogy a magyar térfélen a gonosz, nemzetállamban élő románokkal kampányoljunk (akik remélhetőleg csak megtámadnak egy-két székelyzászlót, különben a kampánynak annyi), a román térfélen meg a széteső SZDP bűzlő maradványai alól kikecmergő szélsőséges pártocskák számára nyílik meg a grund, ahol napestig lehet szidalmazni az Ázsiából ideszakadt idegeneket. De ez csak politikai jellegű kakadobálás lesz, és ebben a hangzavarban senki dobhártyájáig se jut majd el az a néhány józan hang, amelyik joggal kérdezi meg, hogy ki csonkította meg ezt a derék, egységes, ortodox és oszthatatlan nemzetállamot pár évtized alatt ötmillió lélekkel? Ugyanis pillanatnyilag ennyi a vesztesége egy agyatlan, vadkapitalista politizálásnak.
S ha már józan hangokat emlegettem, hadd idézzek valakitől, akire sok mindent ráhordtak már, de azt soha, hogy a politikához nem értene. Orbán Viktor mondta januári, idei első sajtótájékoztatóján Trianonról: „A történelmi emlékezet, az évfordulók fontosak, az igazságnak el kell hangoznia, de ezzel a jövőt illetően már nem sokra megyünk” – figyelmeztetett.
Az első világháború utáni békediktátum következtében száz év magyar magány alakult ki, amit az elmúlt években tudtunk enyhíteni, és a jövőről az együttműködések összefüggésében lehet gondolkodni, „remélem, hogy a visszaemlékezések nem visszavetnek, hanem előrevisznek ezen az úton, okos mértéktartást szeretnék ebben mindenkitől kérni” – hangsúlyozta a magyar miniszterelnök.
A mi dolgunk pedig az, hogy éljünk az 1989 utáni egyik legfontosabb vívmánnyal, a politika számonkérhetőségével, egyszerű és világos terveket követelve a választottaktól, jó gazdák módjára időnként ellenőrizzük, elég feszesek-e a legitimáció sodronyai, hogy önjelölt kispályások itt ne parádézzanak a nép nevében.