Bot és furulya

Valamikor réges-régen vagy időben talán nem is olyan messzire, magyarázta volt – szinte meseszerű történet ez –, hogy alkalma adódott részt venni egy olyan irodalomórán, ahol egyik művét elemezték. Azt már nem mondta, hogy megértették vagy sem a nem tudom hányadikos gyerekek a hátuk mögött, az utolsó padban helyet foglaló költőt, de beszéltek róla, nyújtották az ujjukat, és meglehetősen pezsgő óra alakult ki. Minden megszólaló elmondta, mit is jelent számára ez a vers, ahogy mondani szokták: mi a mondanivalója, tény, hogy egy aránylag rövid költeményről közel egy órán át beszéltek. Nos, Kányádi Sándor, mert róla van szó, mosolyogva, nevetve foglalta össze a lényeget: nem gondolta volna, hogy ennyi mindent beleírt abba a rövidke alkotásba!

Ez jut eszembe, miközben egy fényképet keresek elő, olyan negyven esztendeje készült, ha jól emlékszem Bortnyik György készítette a színház előcsarnokában, a Kovászna lírája elnevezésű, országos szavalóverseny egyik szünetében. Kányádit is minden bizonnyal a kíváncsiság hozta ide, mint az erdélyi magyar irodalom több más jelességét. Talán azért volt számukra fontos ez a rendezvény, mert ilyen verses seregszemle ritkán adódott, s bár kétnyelvű volt, a legnagyobb erdélyi magyar költők versei is elhangzottak.

Néhányszor személyesen is el beszélgettünk. Tudta rólam, hogy bögözi, tehát szomszédfalusi vagyok, a testvéremmel még a Bolyai Egyetemen találkoztak. A ’89-es változás után is többször megfordult Sepsiszentgyörgyön, egyszer előálltam a kérésemmel: versgyűjteményt szándékozunk kiadni az erdélyi magyar költészetből középiskolások számára. Különösebben nem kérdezgetett, elküldte a javasolt versek listáját, 22 címet, köztük a Sörény és koponyát. Többek között szerepelt a kedvenc jelképeiről, a botról és furulyáról daloló, súlyos gondolatokat hordozó gyöngyszem, az egyik meséjében is emlegetett, a vad farkasokat is megszelídítő, elijesztő, megfélemlítő pakulártámasz.

Sajnos, minden jajszó, minden figyelmeztetés dacára bizony holtvágányra futott a villamos, nincs se kalauz, se vezető, s mint a görög tragédiában, a színen csak siránkozás van, a dicsőség is elmúlik. Ám boldog az, aki Kányádi Sándor költészetében felleli a belső boldogságot.