Bikfalva tetején

Hát egy kicsit most lódítottam, mert bizony megálltunk adott pillanatban, s ahonnan le lehet látni a gyönyörű udvarházas településre, fel lehet fedezni a Dobolló felé kanyargó utat, és behunyt szemmel oda képzelhetjük a Brassó feletti magas hegyeket, ott lecövekeltünk. A lehunyt szemet azért említem, mert jókora köd ereszkedett a Barcaságra, és így csak odagondolhattuk a nagy magaslatokat, a lecövekelés pedig azért volt, mert az alanti panzió feletti útszakaszon sétálva számunkra éppen nem kedvező nyomokat is felfedeztünk. Történetesen a medvéét.

Lentről hallatszott a vidámság, a komoly fallal kerített vendéglátó épületegyüttesben jókedvű társaság verődhetett össze, mi viszont a rövid ideig tartó gyönyörködés, természetimádat után hátraarcot vágtunk, s elég szapora léptekkel tértünk vissza a patakvölgybe. Ám talán eszembe sem jutott volna mindezt papírra vetni, ha nem lett volna velünk egy kóbor kutya. Kóbor a francot! Úgy vigyázott ránk, mintha egyenesen nekünk találták volna ki. Akkor csatlakozott hozzánk, amikor elindultunk felfelé az ösvényen, az erdő irányába. Előttünk járt, s amikor fent megálltunk, ő is megállt, és amikor visszaindultunk, ugyancsak előttünk, mellettünk loholt. Ahogy leértünk, egyszerűen faképnél hagyott, továbbállt.

Tényleg ő lenne az, aki – engedtessék meg, hogy ez esetben ezt a névmást használjam rá – felfigyel a medvejárásra, jelzi, ha közeleg a mackó, figyelmezteti a kirándulókat az esetleges veszélyre? Betanította valaki, vagy ösztönösen tudja, mi a teendője? Nem hiszem, hogy csak nekünk akart kedvezni, hiszen teljesen ismeretlenek voltunk számára! Ez a kutyaügy nem hagyott nyugton.

Mindjárt levetítettem magamban az emberekre, azokra, akik védelmünkre felesküsznek, s kísérnek is bennünket hosszabb, rövidebb útszakaszokon, el egészen addig, amíg az ő érdekük ezt megkívánja, s aztán hagynak csapot-papot, elfelejtve, hogy korábban ők vállalkoztak lépteink felügyeletére. Ez a kutyus önként szegődött mellénk. Nem várt semmit, pedig dobhattunk volna neki valamit, de nem volt nálunk semmi ilyesmi, lehet, el sem fogadta volna. És valahogy biztonságban éreztük magunkat. Rajtam kívül más is volt, aki a kelleténél jobban tartott a medvétől, amely, mondták később, meg szokott jelenni az általunk bejárt részen is, ezt magunk ugyancsak megtapasztaltuk, de valahogy a négylábú csendes futkorászása, a közelünkben való loholása nyugalmat, sőt biztonságot árasztott. Elvárható egy kutyától, hogy legalább vakkantson, de ez csak ment előttünk, jött le velünk, s aztán elrohant más kutyák irányába.

Elnézést kérek ezért a kutyás hasonlatért, de nagy választások előtt lévén, ilyen őrző-védő, körültekintő képviseletet akarnánk magunknak – persze, emberi léptékkel számolva.