A postaládák

Meg tudjuk csinálni? A próba a fontos. Közbejöhet a félelem is. Ha most nem vagyok gyáva, később miért lennék?

– Na, mi újság, Kornél?

– Szervusz. Mi lenne? Ragyogó napsütés. Gyerekek az óvodában, iskolában. Madarak fenn a fán. Nem megfontolásra hívtalak, hanem itt, az árnyékban megbeszélni az utolsó részletet is, komám. Igaz, a tegnap minden a helyén volt, ugyanezen a padon.

– Csak azért kérdem, mert olyan kapkodó a tekinteted. Csak nem…

– Mindent meggondoltunk. Melyik háznál kezdjük? Három ház, négyemeletesek, kilenc lépcsőház, száznyolcvan lakás, ugyanannyi postaládácska.

– Ma délután is kezdhetjük. Megszoktam az ebéd utáni alvást. Nálam az anyag egy része, nálad a többi. Hozz magaddal személyi igazolványt. Figyelj csak! Annyi változott, hogy én az asszonyomnak elmondtam. Nevetett. Azt mondta, hetvenéves koromra ez egy jó játék.

Ebben is egyeztek meg. Három órakor találkoztak a Harang utca elején. Hársfasor, pihenő padok. Kezeslábas munkaruhában, dokkvászon, alig használtak. A kocsiból kirakták rendre a munkaeszközöket, bementek a 7-es lépcsőházba. Egy nyugalmazott mérnök meg egy nyugalmazott tanár. A két postaládasor alá papírszőnyeget terítettek. Festékek, ecsetek, törlőrongyok. Uzsonna egy szatyorban, víz, két doboz sör. A két férfiból senki nem nézett volna két egyetemi diplomát. Mintha egész életükben ezt csinálták volna.

– Elfelejtettem.

– Mit, István?

– A zsebrádiót.

– Hogy az a...

– Azért éppen ne kacarásszunk itt.

Lakók jöttek, mentek, mindenki megnézte, kérdezte, mit csinálnak, egy kisfiúcska kivett egy tartalék ecsetet az egyik dobozból, arcát simogatta vele, és kacagott.

– Csak most került sor erre a munkára, le kell festeni ezeket a postadobozokat. Igen rondák. Na, ezt vállaltuk, el is végezzük.

Senki nem ellenkezett. Szép munka lett. Másnap délelőtt a szomszéd lépcsőházba mentek. Délben idős ember jelentkezett, mondván, ő a lépcsőházfelelős.

– Jó napot. Érdekes, a melósokról nem írnak slágert, mint régebben, a fiatal korunkban, hogy aszongya, „nem szól ránk a házmester”.

– Akkor meg hova tegyük a sok proletár forradalmi éneket? – kérdezte a felelős, és hatalmasan kacagtak. De a felelős nem kért papírt, nem kérdezte, ki küldte őket, semmi.

Másnap délután érdeklődött egy fiatalember összevont szemöldökkel, mint Rózsa Sándor.

 – Ki adta a megbízatást maguknak? Látom, reparálják is a kieső ajtócskákat.

– A Rociflex–DE vállalta a munkát a városgazdálkodástól.

A férfi elment. Este kávé mellett ült a két nyugdíjas. A mérnök meg a tanár.

– Úgy tűnik, csírázik a mag. Nem? – latolgatták, amit vállaltak. Mi történhet?

– Végül is semmi vész. Más nem lehet, mint ami lesz.

– Zseni vagy. Nekem azért egy kicsit fáj a derekam. Nem a fejem, nem. Ingyen végzett közhasznú munkáért nem jár akasztás.

Még egy lépcsőház volt hátra. Sok dicséretet kaptak. Azt is elmondták a lakók, hogy milyen ügyesen dolgoznak ebben a korban. És egy déli órában találta meg őket egy jogász meg két rendőr civilben.

 – Kérem az önök meghatalmazását. És a személyi igazolványokat.

– Mi nem tetszik? A színeket mi választottuk.

– Rociflex nevű cég nincs is a városban. Maguk kik? Nincs is papírjuk…

– Hogyne lenne! – mondta a tanár úr. – Itt, né, a földön. Sehol se piszkoltuk a lépcsőházat.

A rendőr igazolványt vett elő meg egy jegyzőkönyvtömböt. – A munkát nem folytathatják. Ma 12 órakor jelentkezzenek nálunk.

Öltönyben jelentek meg.

– Az igazolványokért jöttünk. Önök most mondják el, mi a kifogásuk, hogy újrafestettünk 150 postaládát, ingyen – mondta a mérnök úr.

– Nem volt szerződésük, meghatalmazásuk, részelemzés és napidíj-meghatározás, adóigazolás…

– Emlékezzék, uram, mondtuk az előbb, hogy ingyen végeztük a munkát.

– De miért? Miért?

Két és fél órát tartott a kihallgatás, jegyzőkönyv (25 oldal). Délután egy ügyész ment be, súgott két szót a rendőrtisztnek. A tanár meg a mérnök szó nélkül fölállt, kimentek az ajtón, hazafelé. Telefonon érte utol a mérnököt a tiszt.

– Tévedés történt, elnézést… Szóval az igazolványaik…

– Címünk leírva. Küldjék vagy hozzák. Munkabért nem számolunk.