A Nabucco Európa fölött

Kopogtatok ezekkel az egyedi betűkkel a mindenség termő s temető földjén. Vagy van kedvem földjéhez, és ahhoz tisztítom lábbelim, vagy hagynám, és egyre többször hagynám az egész mindenséget magában búslakodni, érettem vagy miattam.

Pokoli az ábra velem együtt és nélkülem is. Ez hát a sors, meg az erőtlen élet. Egyetlen, mert ennyi a mindenség s az emberség javára húzni a dárdát, akkor is, ha megveszel s elveszel belé. Egész életem egyetlen fellebbezés a Mindenség Urához és szót érteni egyetlen szóban, amely éle-tem nyitogatója: szabadság.
A gyengé(de)bbek a verset választottuk ostromra is, szelíd kenyérszelésre is, míg elérnénk végre az emberi szózatok titokzatos nyitogatójához. A Szabadság, amit nem elég felmosó rongyként kiteregetni a szárító kötélre, rózsafüzérre vagy akasztáshoz. Meg kell élni azt A-tól Z-ig és odabenn ám, ahol a varázsszavak lobognak, míg egyszer eléred magad is az ő érvényes ujjongását, lélek és kenyér között.

Mert a fogamzással egyidősen eredendő igazság, hogy aki a szabadságért kel életre, egyszer megéli ám azt valóságoson! Ez az életek igazi rendje.

Húszan, ha voltunk, abban a buszban, mind költők, írók, mind Budapestről.

Meghívtak tisztelettel és ragyogó arccal a jugoszláv, szerb diktatúra alól frissen ki- és felszabadult Horvátországba. Írnánk meg a nyugat s a kelet számára, nincs már mészárlás, gyilkolás az egység, azaz a nyomorult párthatalom kedvére. Ünnepel a frissen újjászületett jó horvát népesség, minden a békét ünnepli. És az én szívem meneti úton s aztán a jövetin is csak Erdélyben, érette és véle együtt dobogott, valóban szívesen. Volt tenger, kis szigetek sora, mindenütt ünnep, ének, mind a mi hírvivő kedvünk ébresztésére: szabad a dalmát tengerpart, szabad itt minden, lehet jönni. Terítve mindenütt, ének és bor a legszebb lányoktól. Felszabadultam én is, Erdélyország is talán, fel Románia is? Jön egyszer a prímás hozzám, kedvesen kérdi, mit játszhatna nekem kedvemre?

Minden sejtem egyet kívánt, ha már itt és így: Giuseppe Verdi Nabucco c. operájából a rabszolga kórus énekét, azt. A horvát prímás kezében a vonó, hegedű, szeme tele könnyel. Néztük így egymást: egymásra találtunk, könnyeztünk, mint az áldott eső. Ő már szabad, az én Erdélyem még siratni való. És az ünnepi zenekar tagjai, a sok vendég együtt zúgta a lázadó rabszolgák dalát az Adria, az egész Európa ege alatt.