A középosztály elárulása

Szeptember elején, tanévkezdés előtt érdemes arról is elgondolkoznunk, vajon ki miképpen fut neki az új elvárásoknak, hogyan tudja sorsát úgy alakítani, hogy mindannyiunk javát szolgálja? Nos, ebből a bevezető mondatból bárki kikövetkeztetheti, hogy elsősorban az oktatás újabb nekifutásáról, a főszereplők, azaz a diákok, szülők és főleg pedagógusok idei indulásáról tartjuk szükségesnek szót ejteni.

Hány helyen és hányszor hangzik el a tanárok, tanítók és óvónők felelősségére vonatkozó megfontolt, de leginkább meggondolatlan kijelentés, leginkább túlbuzgó hozzá nem értők szájából? Ennek Isten a megmondhatója! Ám azt, hogy tulajdonképpen mindenki jobban ért a neveléshez és oktatáshoz, mint maguk az erre felkészített szakemberek, naponta tapasztaljuk. Miniszterek, parlamenti képviselők és ezen a téren teljesen járatlan mindentudók esetében egyaránt.

Szükségesnek tartom most is kijelenteni: a pedagógusokat nem csupán félrevezetik a magukat hatalmasaknak tartók, hanem rendszeresen elárulják. Elárulják akkor, amikor felelősségteljes munkájukhoz méltó életformát helyeznek számukra kilátásba, amikor az oktatásra fordítandó összegek sokszorosát ígérik, amikor megcsillantják előttük a kivételezett nyugdíj lehetőségét (amit maguknak oly simán és szemrebbenés, szégyenérzet nélkül megszavaztak), amikor az amúgy is létszámhiánnyal küzdő tanintézeteket újabb leépítésekkel sújtják, s közben milliókat pazarolnak el egészen felesleges rendezvényekre. Persze, ugyanezeket nyugodtan felsorolhatják az egészségügyiek, a mérnökök és mások is. Szóval azok, akiket általában a középosztályhoz tartozóknak szoktak nevezni.

A középosztályt a társadalom talán legfontosabb tartópillérének tartják, azok tartoznak ide, akik iskolázottságukkal sokat tehetnek az általános felemelkedésért, amelynek tagjai jólétben élnek, szabad emberek, képesek befolyásolni a politikai, gazdasági, kulturális rendszert, s számukra fontos szempont az igazságosabb társadalomért küzdeni. Mihelyt az úgynevezett „elit” elfeledkezik a középosztállyal szembeni kötelezettségeiről, nem tartja tiszteletben a törvényeket, sőt, olyanokat alkot, amelyekkel a saját anyagi előnyeit, személyes érdekeit helyezi előtérbe, tulajdonképpen elárulja a középosztályt, másokról nem is beszélve.

Hogyan is legyen elkötelezett az a pedagógus, aki arra kényszerül, hogy a mindennapi költségek kielégítéséért állandóan újabb kereseti lehetőség után kell loholjon, az az egészségügyi, aki kénytelen nyakra-főre agyonvállalni magát, hogy a maga és családja számára megnyugtató életformát biztosítson, az a mérnök, aki a kötelező munkanap után behasal a gépkocsi alá, hogy pluszpénzt keressen? Hajdanán nem volt igazi pedagógus az, aki nem utazott Párizsba, Berlinbe, Londonba és máshová. Ma azt is meg kell gondolnia egy középosztálybelinek, egy értelmiséginek, hogy váratlan vendégeivel melyik étterembe térjen be… A „felsőkből” áradó gőg, a nagy lakomákról, fényűző, a „családon” belüli esküvőkről, a ki tudja milyen álomkocsikról, külföldön elrejtett hatalmas pénzekről, egzotikus tájakon vásárolt kastélyokról, itthoni birodalmakról szóló híradások, bölcselkedések olyan erkölcsi romlást, rombolást eredményeznek, amelynek beláthatatlan következményeiről naponta meggyőződhetünk. És közben elfelejtünk beszélni a középosztály elszegényedéséről, a szegények erkölcsi és anyagi haláláról.