A köz ellenségei

Emlékszem, még az egyetemi diákéveim alatt Kolozsvárott, az ezredforduló tájékán zöldfülű és lelkes elsőéves politológusként elmentem egy politikai rendezvényre, amelyet az általam nagyra tartott Provincia folyóirat körül gravitáló értelmiségi kör szervezett. A kétnyelvű transzilvanista – magyar–román – folyóirat a nemzetek békés együttélését és az európai regionalizmus szellemiségét tűzte a zászlajára – nem mellékesen a Soros Alapítvány támogatásával –, és mi tagadás, én is, mint sokan mások, szimpatizáltam a benne megfogalmazott izgalmas gondolatokkal. A rendezvényen egy vitaindító memorandumot terjesztettek elő a parlamentnek, amelyben Románia decentralizációját javasolták. És mint jelenlevő, nyilván én is aláírtam a közönségben körbejáró támogatói ívet.
Az esemény után azonban, a folyosói cigizés-beszélgetés közben, egy nyugtalanító párbeszéd ütötte meg a fülemet. Az egyik pulóveres értelmiségi jó kedéllyel arról értekezett egyik ismerősével, hogy körülbelül hány „szekus” vegyülhetett el inkognitóban a közönség soraiban. Ha jól emlékszem, edzett, tapasztalt és értő megfigyelőként ő több mint kettőre tippelte a számukat.
Hát puff neki! Ott nyomban lefagytam, akkor döbbentem rá ugyanis először, hogy a családi szájhagyományból ismert régi világ mumusai még mindig léteznek. Itt járnak köztünk, és basszus, ha ezt a rendezvényt gyanúsnak tartják, akkor jómagam is bekerülhettem a látóhorizontjukba.
Aznap éjjel, emlékszem, alig tudtam elaludni, de napjainkig elkísér valami rossz, szorongató érzés. S némi paranoia. Aztán később, egyetem után már igazából meg sem lepődtem azon, hogy a szolgálati telefont esetleg lehallgathatják. Mert arra már megértettem, elfogadtam, hogy bizony a modern államszervezet nem nélkülözheti a biztonsági szervek e típusát, a demokráciákban pedig a nép – a parlament révén – amúgy is képes ellenőrizni és felügyelni a titkosszolgálatok tevékenységét, így a jó szándékú embereknek nem lehet félnivalójuk.
Ma 2018-at írunk, s a politika hangulata, azt hiszem, rosszabb lett azóta. Ma a paranoia már a hivatalos politika része: a szomszédban a Soros-szervezetekben, Kolozsvárott pedig a magyar alpolgármester személyében igazolnák a közellenséget.