A háború folytatódik

Történelmet írtak a magyar választópolgárok a vasárnapi választáson, megdöntve egyben egy hamis sztereotípiát is, miszerint a magas választási részvétel az ellenzéknek kedvez, kormányváltó hangulatot jelez. Azoknak lett igazuk, akik szerint nem kormányváltó, hanem ellenzékváltó hangulat van az országban, három ellenzéki vezető is lemondott.
A Fidesz ismét kétharmaddal nyert, ami nagyon fontos eredmény, hiszen ezzel a jogalkotásban ismét szabad kezet kap. Az a párt, melynek történelmi helyzete hasonló az 1945-ös Független Kisgazdapártéhoz: más nemzeti erő nem lévén a porondon, minden értelmes, nemzetben gondolkodó ember rá adta a voksát. Még az is erősíti a párhuzamot, hogy az ellenség akkor is már kapun belül volt. Jelentős különbség, hogy míg akkor a szovjetek azt csináltak a jaltai egyezmény értelmében megszerzett és elfoglalt országokkal, amit csak akartak, most a globális háttérhatalom képviselőinek körmönfontabb eszközökhöz kell nyúlniuk, amennyiben nem nyugszanak bele abba, hogy olyan kormányt választott Magyarország, mely végsőkig ellene fog szegülni az európai lakosságcserének, a kontinens muszlimizálásának, a keresztény fehér kultúra megsemmisítésének.
Illúzióink ne legyenek. Akkora erők mozdultak meg ebben a kérdésben, mint soha. Örömteli, hogy a másik oldalon sem vagyunk egyedül, amint azt az izraeli miniszterelnök Orbán Viktor melletti kiállása is mutatja. A nemzeti imperatívusz most is az lenne, mint 2010-ben: megszüntetni a Jobbik és a Fidesz közötti testvérharcot. Káin és Ábel modellje helyett Hunor és Magor által megjelenített mentalitásra lenne szükség. Ehhez a Jobbiknak vissza kellene térni régi önmagához, abbahagyni a globalistákhoz való dörgölőzést, a baloldallal való kokettálást, a Fidesznek pedig nagyvonalúságot kellene tanúsítania.
De a legfontosabb most az, hogy az ország élére az a politikus került ismét, aki korunk legnagyobb, sorsdöntő kérdésében, a kontinens iszlám megszállásának ügyében Európa-szinten a legalkalmasabb vezető, aki megengedi magának a tiszta beszéd luxu­sát, aki nemcsak diagnózist állított fel a válság kezdetének kezdetén, 2015-ben, hanem megoldást is javasolt. Ez reményt ad Magyarországnak és Közép-Európának, de egy kevés reményt még Nyugat-Európának is.