A bizalom a legfontosabb

Molnár Imola, a baróti unitárius egyházközség új lelkésze 1987-ben született Felsőrákoson. Szülőfalujában, majd Baróton tanult, a középiskolát Székelykeresztúron, az unitárius kollégiumban végezte, aztán a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius karán folytatta tanulmányait. A négyéves alapképzés után másfél évet Bölönben volt gyakorló teológus, 2013-ban Nagyváradra került, ahol előbb egy évig segédlelkészként, majd rendes lelkészként szolgált. 2018 februárjában, meghívás útján a baróti unitárius egyházközség lelkipásztorává választották, első istentiszteletét éppen húsvét vasárnapján tartotta. Arra kértük, beszéljen röviden életútjáról, a lelkészi hivatásról, elképzeléseiről.

– Mikor fogalmazódott meg önben a gondolat, hogy lelkész legyen?
– Gyermekkoromban nem volt határozott elképzelésem arról, hogy felnőttként milyen munkakörben szeretnék elhelyezkedni, a lelkészi pálya lehetőségén úgy 17 éves korom környékén kezdtem gondolkodni. Mindenképpen azt szerettem volna, ha majd embe­rekkel foglalkozom, ha olyan munkahelyem lesz, ahol az előtérben az emberi kapcsolatok vannak, ahol a kölcsönös munka során értékeket lehet átadni, és befogadni. Konkrétan székelykeresztúri diákéveim alatt láttam át azt, hogy az egyházi munka teljesen hozzáillik ehhez az elképzelésemhez.
– Milyenek voltak a nagyváradi évek?
– Egy 140 fős unitárius szórványközösségnek voltam a lelkipásztora, ez a kis közösség a megmaradni akarásban, az egyházi élethez való ragaszkodásban példaértékűt mutatott. Nagyon jó volt az együttműködésünk más felekezetekkel, a mintegy 13 ezer reformátussal és 10–11 ezer római katolikus hívővel, de más magyar és román felekezetekkel is. Ünnepeket együtt tartottunk meg, közös kulturális programokat szerveztünk, de említhetem az ökumenikus imaheteket is. Ugyanakkor számomra a kapcsolatépítés szempontjából is kiváló hely volt Nagyvárad.
– Hogyan fogadta a baróti gyülekezet meghívását?
– Örvendtem neki. Nagyváradi éveim alatt több meghívást is kaptam más gyülekezetekbe, de úgy gondoltam, csak akkor megyek el onnan, ha valahova, szülőföldemhez közel hívnak. Unitárius lelkipásztorként az embernek vállalnia kell azt, hogy oda megy, ahova kihelyezik, elmozdulni akkor lehet, amikor lehetőség van rá. Mindenhol vannak előnyök, hátrányok is, az ember természetétől, értékrendjétől függ, hogy melyiket hogyan éli meg.
– Új szolgálati helyén mit tart majd szem előtt?
– Mindenhol elsősorban a gyülekezet jellege a fontos, ennek függvényében lehet olyan programokat, tevékenységeket szervezni, melyek aztán a gyülekezet hasznára, javára válnak. A hagyományos egyházi szolgálat mellett fontosnak tartom a családlátogatásokat, a gyermekekkel, fiatalokkal való foglalkozást is, de azt szeretném, ha minden korosztály találna valami magának valót az egyházi tevékenységekben. Az újítások sem tetszhetnek mindenkinek, ugyanakkor az sem, ha mindig csak a régihez, a megszokotthoz ragaszkodunk. A lényeg, hogy a hívek érezzék magukénak az egyházközséget, az abba befektetett munkájuknak legyen elismerése, az egyházközség fogalma ne egy alkalmi valamit, hanem az állandó otthonos helyet, az együtt megélt szép pillanatokat jelentse számukra. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a különböző felekezetetekkel való közös alkalmak is építően nyilvánulhatnak meg az emberi viszonyokban, sok mindent el lehet érni, ha a lelkészi szolgálat során erre is figyelmet szentelünk.
– Említette a fiatalokat. Ők hogy viszonyulnak az egyházhoz?
– Az elmúlt években sok gyerek- és felnőtt-táborban vettem részt, ezek arra is jók, hogy a fiatalok elképzeléseivel, igényeivel ismerkedjenek a lelkészek, a gond az, hogy a hiányos eszköztár miatt ezeket nem mindig lehet megvalósítani. Konkrétum például a fiataloknak az egyházhoz való viszonyulása. Nem úgy tapasztalom, hogy ne lenne hitük vagy igényük, csak sokszor a megfelelő formát nem találjuk, melyben ők a hitüket megélhetik. Kölcsönösen időt kell adnunk egymásnak, de türelemmel minden megvalósítható.
– Zárógondolatként: mit üzenne röviden a baróti unitárius egyházközség tagjainak?
– Minden új időszak elején vannak tervek és nyilván vannak fenntartások is. A tervek megvalósulásához idő kell, türelem és gondviselés jó sok. Számomra a hangsúly a közös munkán van, amit szeretném, ha egyszerűen, nyíltan, szeretettel végeznénk, s akkor biztos az eredmények sem maradnak el.