Zászlólobogtatáson túl

Sokan – talán még maguk a főszereplők is – úgy látják, hogy ami Ráduly Róbert Kálmán és Radu Sandu Moldovan, azaz Csíkszereda volt polgármestere és Hargita megye rendőrparancsnoka között történt, az egy román–magyar „buli”, része annak az élettérért vívott harcnak, ami napjainkban is igencsak tetten érhető Székelyföldön az őslakosok – ahogy mi nevezzük magunkat – és a betelepültek – ahogy ugyancsak mi nevezzük a többnyire 1968 után román vidékekről állami jutalmazással a Székelyföldre költözöttek – között.

Ennek a háborúnak volna két szemben álló tábornoka, legalábbis a nyilvánosság előtt a „románok” képviseletében a még az 1989 előtti karhatalom részeként is a vidéken tevékenykedő, Bukarestből kinevezett rendőrparancsnok és a csíkszeredai magyar közösség választott képviselője, Ráduly Róbert. Ebben a háborúban vannak csaták, amelyek a nyilvánosság előtt zajlanak, s vannak mások, amelyek kevésbé. Gyanítható, hogy melyik fél az, amelyik a háttérben csendesen, titokban, karhatalmi eszközök felhasználásával szövögetheti a terveit, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy melyik az a fél, amelyiknek a nyilvánosságon kívül nincs nagyon más eszköze a csaták megvívására. Sokan vannak azok, akik ennek a harcnak a részeként fogják fel a volt polgármester elleni DNA-hadjáratot, illetve a látszólag csatát nyert rendőrparancsnok múlt heti látványos zászlófelvonási akcióját is.

Szerintem azonban ez még mindig csak egy túlságosan leegyszerűsített kép a helyzet jelenlegi állásáról. A valóság ennél sokkal bonyolultabb és árnyaltabb lehet.

Úgy vélem, hogy a harc ma már nem egyszerűen románok és magyarok, „őslakosok” és „betelepültek” között zajlik, hanem sokkal inkább kultúrák és befolyási övezetek között. A szemben álló feleknek nem elsősorban az etnikai színezetük az elsődleges jellemzőjük, bár az vitathatatlan, hogy az egyik táborban elsősorban románok, a másikban meg többnyire magyarok, székelyek vannak. Az etnikai konfliktus látszata mögött minden bizonnyal kemény gazdasági érdekek állnak.

Gondoljunk bele: amennyiben megvalósulna végre a sokat hangoztatott decentralizáció, s például a rendőrség átkerülne önkormányzati hatáskörbe, éppen a rendőrparancsnok volna az első, aki elveszítené igencsak jól jövedelmező állását. Szűk két éve már annak, hogy bejárta a romániai sajtót: az ország legjobban kereső rendőre Moldovan, havonta közel 11 ezer lej ütötte a markát a 2012-es vagyonbevallásban szereplő adatok alapján. Azóta kissé nehezebb hozzájutni a rendőrparancsnok vagyonbevallásához. Hogy nem feltétlenül etnikai színezete van a dolognak, az bizonyítja, hogy Kovászna megyei kollégája átlagosan 5500 lej körüli összeget keresett ugyanabban az évben, de a Maros megyei rendőrfőnök is „csak” mintegy hatezer lejt vihetett haza havonta. S hány és hány társa van Moldovannak azokban a hivatalokban, intézményekben, de akár magánvállalkozásnál, bankfiókban is, ahová Bukarestből érkezik a kinevezés? Hány ilyen egzisztencia kerülne veszélybe, ha a döntés helyi kezekbe kerülne?

Nem mondom: minden bizonnyal megdobogtatja a nemzeti érzelmű román szívet az a bazi nagy, mérsékelt szélben is ernyedten lógó provokatív trikolór, de azért szerintem az a zsíros bankszámla se kutya.