Videojövő

Blattert odáig kényszerítette a közvélemény nyomása és a bírói botrányok, hogy nyilvánosan kérjen bocsánatot a világbajnokságon tapasztalt játékvezetői tévedésekért. Egy nappal korábban még a FIFA-szóvivők a Blatter-érában megszokott arrogáns hangnemben jelentették ki, hogy semmilyen formában nem tartják kommentálandónak az eseteket, amelyek nyomán nem csak Anglia és Mexikó futballtársadalmát foglalkoztatja még hosszasan a kérdés: mi lett volna, ha... A játékvezető a játék része, akár a szögletzászló, volt akkor még érvényben a futball őskorából származó mondás, nincs értelme hát videobíróról beszélni.

Kétségtelen: abban a korban, amelynek műszaki fejlettsége bármikor lehetővé teszi egy aprócska holdkráter azonosítását, tarthatatlan állapot figyelmen kívül hagyni a videofelvételek kíméletlen objektivitását. Jócskán túl volt az abszurd valamennyi határán, ahogyan Rosetti játékvezető behunyt szemmel utasította vissza a mexikói játékosok kétségbeesett kapacitálását, amellyel a Tevez góljának szabálytalanságát igazoló felvétel megtekintésére igyekeztek rávenni a bírót. De nem, Rosetti nem volt hajlandó felnézni az óriásképernyőre, amelyen egy stadionnyi szurkoló látta és tudta mindazt, amit csak az nem akart látni és tudni, aki a legfontosabb lett volna: a bíró. Valahol itt bicsaklott meg Blatter mindenefelettisége. Eddig ugyanis a szélsőséges hibákat elkövető játékvezetőket eltüntették a közvélemény szeme elől, akik némi kárpótlás fejében vállalták a parkolópályát. Aztán egyszer csak újra megjelentek, mintegy igazolva az ember esendőségét, illetve ezt az esendőséget mindenek fölé helyező FIFA szamaritánusságát.

Azt tartják, a fejlődés megállíthatatlan, legfeljebb ideig-óráig feltartóztatható, a fejlődést akadályozni igyekvőket pedig óhatatlanul elsodorja a történelem. Sepp Blatter most ezt a tézist igyekszik némiképp módosítani azzal, hogy kijelentette: újragondolják a videobíró kérdését. Senkinek ne legyenek illúziói, nem az angol nemzetbú vagy a mexikói fájdalom késztette meghasonlásra. Sokkal valószínűbb, hogy a nemzetközi szövetség valamelyik – vagy valamennyi – nagy szponzora jelezte: a jövőben nem kívánják nevüket és pénzüket adni egy olyan mutatványhoz, amely legalább nem törekszik a maximális korrektségre. Márpedig nélkülük nincs élet a FIFA-ban, és nincs újraválasztás Blatter számára.

A dolog rövid távon nyilván nem vigasztalja az angol szurkolókat, a forradalmak kirobbantóit többnyire csak utólag igazolja a történelem. Kíváncsi lennék azonban, milyen világot lát maga körül Rosetti, ha egyszer majd kinyitja a szemét.