Van egy ötletem a lej erősítésére

Képtelenebbnél képtelenebb történeteket lehet hallani, olvasni szinte naponta, hogy az ember már azt mondja magában, amit – állítólag – a székely az állatkertben a zsiráf előtt: ilyen nem létezik! Márpedig igen, hiszen a bulvársajtó meg az apró kis színes hírek elárasztanak ilyenféle történetekkel.

Szinte oda se figyelünk, pedig ezek a kis képtelenségek jelzik éppen, hogy valami (a mérce) nagyon elromlott: változtatják a törvényeket, változik a közösségek megítélése is, ha például tolvajlásról, adócsalásról, a munkavállaló jogainak be nem tartásáról van szó. Legyünk őszinték, és ne mindig másokra vessünk! Nálunk is éppen olyan keveset ad a székely vállalkozó a székely alkalmazottjának, sőt kevesebbet, mint máshol a román a magyarnak vagy a magyar a románnak, épp úgy behívja ingyen túlórázni itt is, és sok magánvállalkozóra mintha nem is lennének érvényesek az ország törvényei, amikor arról van szó, hogy hivatalos ünnepekkor szabadnap jár az alkalmazottaiknak. Senki nem tesz ellene, mert ördögi kör, épp annyira, mint a munkahelyi szexuális zaklatásoké: ha a szenvedő fél panaszt tesz, nemsokára kirúgják valami mondvacsinált indokkal, és ha kapálózik is igazságtalan helyzete ellen, mire bebizonyítaná igazát, vagy elfordul tőle mindenki, aki tanúvallomásával segíthetné, vagy menet közben megszűnik a munkahelye… Az erkölcs nevében sem szól senki mindezekért.

Egyetlen lelkészről, plébánosról sem hallottam, hogy elment volna bár egyetlen vállalkozóhoz, hogy na nézd, Feri testvér, ugye te sem élnél meg hatszáz lejből havonta az egész családoddal, meg hát ugye éppen úgy ledolgozza a munkásod azt a napi nyolc órát, mint mások, és hát én is tudom, a kedvenc titkárnőd kávéfőzésért és a napi öltözködéséért háromszor annyit visz haza... Nem, csak ájtatos hangon felolvassák az adakozók névsorát, akik helyett a Kálmánok, Julisok termelik meg azt a pénzt. Tudjuk, hogy a Fennvaló kedveli a jókedvű adakozókat, ám már rég a kollektív-nyugdíjas néniknek, a munkanélkülivé tett szakmunkások családjának kellene segíteni, mert számukra a mindennapi fontosabb, mint a templombeli új függöny, új szőnyeg, miegymás. Persze azt sem feledhetjük, hogy a szomszéd, a rokon, a lelkész, a tanító sem dolgozhat más helyett… Se nálunk, se máshol.

Valahol el kellene kezdeni a féket nyomni, az igazat kimondani. Igen ám, de hol? És mivel, hogyan? A jó pedagógus dicsér, jutalmaz, és ha szükséges, büntet is. Nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy egy képtelenségnek több esélye van országos szenzációvá lenni, mint egy jótéteménynek, segítségnyújtásnak. Ha valaha felértékelnék, hogy a 2005-ös árvíz utáni munka, adomány, ajándék, segítség pénzben mennyit ért, nagyon elképednénk! Ki vette számba, az összegzés igényével, hány munkanapot dolgoztak, hány lej értékben vittek vizet, ételt, ruhát, akiknek lehetőségük volt segíteni?

Akkora bajban még nem vagyunk, bár az erkölcstelenség és hazugság árvízként loccsan már át fejünkön. Mi lesz azokkal, akik ebben nőnek fel és így is fognak élni?

Talán a másik módszer lenne rövid távon eredményesebb: büntetni a bűnösöket. Aki egy lej érőt is ellop, zárják börtönbe, ha csak egyetlen napra is. Lenne ám akkor becsülete az egy lejnek! Tudná mindenki, mit ér egy lej ebben az országban! Talán a tőzsdén is meglátszana az árfolyamváltozás…